Egy nap híján félszáz év nagy idő. Ennyi telt el az eredetileg Gesarol néven 1969-ben megalakult zenekar P. Mobillá válása óta – volt tehát mit megünnepelnie Schuster Lórántéknak és közönségüknek április utolsó napján. Azzal együtt is igaz ez, hogy az Aranylakodalom turnéval a gesarolos indulásról és első négy évről korábban már alaposan megemlékezett a banda. P. Mobilként azonban az első fél évszázad valóban most járt le, így aztán nem csoda, hogy az ország mindmáig legnagyobb hatású hard rock zenekara méltó módon kívánta megünnepelni a jeles évfordulót. Történetesen az 1994-es Fradi-pályás visszatérés óta a legnagyobb volumenű headliner koncertje volt ez a csapatnak, és hogy a helyszínnel nem vállalták túl magukat, arra a legszebb bizonyíték maga a gyakorlatilag teltházas Papp László Aréna volt. Külföldi zenekarok esetében sem túl gyakori itt ez a mértékű nézettség, hazai formációk esetében pedig tényleg ritkaságszámba megy egy ilyen fegyvertény. Őszintén szólva jómagam nem is bíztam benne, hogy ennyien összejövünk, kellemes meglepetésként ért a várakozásomon felüli nézőszám.

Nagyszabású eseményhez méltó felvezetés dukál: aki a magyar rockzene történetét valamennyire is ismeri, az keresve sem nagyon találhatott volna jobb megfejtést erre a Piramisnál. Ugyan a Mobillal ellentétben náluk a jelenkori történet egy az egyben a nosztalgiáról szól, és hát valaha volt kulcsemberek is hiányoznak a zenekarból, az azért tény, hogy egykori, viszonylag rövid kreatív pályafutásukkal ők is maradandó nyomot hagytak a hazai rockzene terepasztalán. Itt és most gyakorlatilag biztosra mentek, kb. egy óra időtartamban lényegében egy kiszámíthatóan a nagy slágerekre építő best of műsort vezettek elő – dalválasztás tekintetében meglepetések nélkül (dalcímeket inkább nem is sorolok), azonban a produkciót illetően számomra meglepően magas színvonalon. Mondom ezt azért, mert pár hónapja a neten belefutottam a mostani felállás egy nem túlzottan meggyőző élő felvételébe – nos, ez a koncert fényévekkel jobb volt amannál. Nekem speciel azért túl sok volt a balladázás (11 dalból négy ebbe a kategóriába esett), azonban tényszerűen nézve a gitáron Vilmányi Gáborral kiegészült Piramis egész meggyőzően vezette elő a négy-négy és fél évtizedes klasszikus dalokat. Az említett ominózus felvétel alapján Csoki hangjától tartottam a leginkább, azonban itt és most teljesen rendben volt a teljesítménye. Hangszíne különbözik ugyan valamelyest Révészétől, de a hangterjedelem, és azok a bizonyos magasak ettől még tokkal-vonóval megvoltak. Nyemcsók Bence billentyűzése pedig külön meglepetéssel szolgált, nagyon feelingesen nyomta a srác. Kevesebb lírázással és a végén egy rövidebbre húzott zenekarbemutatással még ütősebb lehetett volna ez a szett, de panaszra igazából így sem lehetett okom. (Tudom, a gondolattal a törpe kisebbséghez tartozom, de a helyükben én óvatosan elgondolkodnék esetleges új dalokon és azok közkinccsé tételén is.)

A korábbi koncertekről már ismerős népzenés intrót (Lakodalom van a mi utcánkban) követő első hat dalból öt gyakorlatilag az instant régi P. Mobil-klasszikusok közül került ki, egyedül A király volt kevéssé nyilvánvaló választás – én azonban pont emiatt örültem ennek a mobilos mércével akár még szokatlannak is nevezhető, érdekes lüktetésű szerzeménynek. Nagyjából a buli második harmadára jutottak az illusztris vendégekkel, Tunyogi Bernivel és Závodi Janóval megspékelt dalok illetve feldolgozások (Nélküled, Szabad vér, A Zöld, a bíbor…), meg az újraindulás utáni éra számai, míg Tarnai Dani basszusszólóját követően az utolsó harmadban ismét a régi klasszikusoké volt a főszerep. A középső szegmens kapcsán körülöttem több méltatlankodó hangot is hallani véltem, én azonban kimondottan örültem, hogy a zenekar élt néhány kevéssé magától értetődő választással és megoldással. Leánya megjelenésével eleve valahol szegény Tunyó is eljöhetett közénk egy kicsit – Berninek nem mellesleg brutálisan jó hangja és komoly színpadi kisugárzása van, kíváncsian várom a mobilos gárdával közös rocklemezét, aminek hírét Lóri itt is megszellőztette. Egy ekkora életműnél persze – 24 nótás setlist ide vagy oda – óhatatlan, hogy az embernek legyenek kisebb hiányérzetei (én a Farkasok völgye albumról még simán elbírtam volna egy-két szerzeményt, vagy esetleg olyan darabokat, mint a Fegyvert veszek, a Visszajövök vagy A Pokolba tartó vonat), de hát mindent nem lehet ugyebár. Majd a 100 éves jubileumi koncerten…

A kifejezetten klassz hangzással induló, jó két és negyed órás műsorban menet közben a megszólalás azért meg-megbicsaklott időnként, de aztán időről-időre helyrehúzkodta valaki a rakoncátlankodó potmétereket. A színpad mögötti-feletti, illetve annak két oldalán elhelyezett kivetítőkön többé-kevésbé tematikus bejátszásokat vagy állóképeket láthattunk, de ezt leszámítva nagyobb varázslásnak csak az Asszonyt akarok kapcsán színpadra sereglett hölgykoszorút nevezhetjük. Ezen túlmenően mindenféle különösebb cécó és felesleges külsőség nélkül játszott a zenekar, ahogy azt megszokhattuk tőlük. Lóránt részéről félidőtájt hallhattunk csak egy kicsit hosszasabb speechet, ezt és az Örökmozgó alatti, Long Live Rock’n’Rollal ötvözött zenekarbemutatást leszámítva abszolút a lényegre koncentrálva játszottak. Amint azt az outróként szolgáló Ha újra kezdeném alatt a kivetítőn olvashattunk, a P. Mobil ezzel megkezdte működésének következő fél évszázadát – rögtön egy rakás lekötött koncerttel a nyári szezont illetően. Találkozunk valahol, valamikor!