Az underground ismerői számára köztudott, hogy Izlandon kiterjedt black metal-színtér működik, de ezen belül is van néhány olyan szegmens, amely speciálisnak, sőt, egészen titokzatosnak tűnik. Pár évvel ezelőtt elért hozzám néhány egészen enigmatikus csapat demója a szigetországból: olyan rejtélyes alakulatoké, mint az Ónefnt, a Grimmd, vagy mind közül a legérdekesebb, az Óreiða. Az első két demót sokat hallgattam annak idején, de főleg a 2016-os felvételt tartottam erősnek. Emellett a portugál Holocausto em Chamas társaságában kiadott split is napirenden volt 2018-ban. Mindeközben semmit sem lehetett tudni arról, hogy mi is valójában az Óreiða. Nem voltak fotók, tagnevek, ami tovább fokozta a formáció különlegességét.
Óreiða címmel 2019-ben született meg a debütalbum, én pedig nem hittem a fülemnek, milyen anyaggal állt elő ez a sajátságos szigetországi jelenség. Az album egyszerre táplálkozott a skandináv black metal mélyrétegeiből, ős-altalajából, és bányászott elő valami új kincset a felületes látásra ismerősnek tetsző, ám roppant mód egyedi terepből. Nagyszerű az Óreiða-album, egészen új színt hozott a műfaj palettájára. Egy rövid koncertanyagot követően 2022 novemberében megjelent a Nóttin, egy elveszettnek hitt, majd megtalált lemezanyag, de a voltaképpeni új albumnak a The Eternal tekinthető, ami most májusban jelenik meg a Debemur Morti gondozásában.
A debütalbum nagy hatást gyakorolt rám: az egyetlen tempóval, nulla ritmusváltással száguldó intenzív tételek, a szinte fütyülő szélviharként tomboló hangszeres részek, az orkánszerű gitármasszák, a szélvész-tremolójáték elementáris erejű albumot eredményezett, s ehhez képest a The Eternal teljesen mást kínál. Ilyen egy alkotó, aki szeret új felfedezőutakat tenni. Ha egyszer kipróbált egy irányt, szeretné magát másképp is megmérni, képességeit mérlegre tenni.
A The Eternal anyaga visszafogottabbnak tűnik az első albumnál, legalábbis itt bőven hallunk kimért, lassabb, mérsékeltebb tempókat, vagyis itt nem az eleveneket és holtakat próbára tevő elemek, és az istenek bősz haragja a fő téma, legalábbis a zene oldaláról. Az „örökkévalóság” a tematika, ezen belül is az ember, a természet, az univerzum, és ennek kapcsolata az örökkévalóval. Most már fény derült rá, hogy bizonyos Þórir Georg Jónsson áll az Óreiða mögött, aki a koncepcióba beleszőtte Sziszuphosz mítoszát, ezen belül is Albert Camus művét. Látszik, hogy az izlandi zenészt érdeklik a lét kérdései, és ezt megfelelően tálalt, előadott, súlyos zenével igyekszik kidomborítani.
Azt a meglepetésszerű hatást, azt a mindent legázoló vad erőt, amit a debütalbum élménye okozott, nem adja meg a The Eternal kifinomultabb, és mondhatni, változatosabb anyaga, de érthető, hogy Jónsson nem akarta ugyanazt az albumot még egyszer legyártani. Ugyanazt a sokkhatást eleve nem lehetett volna másodszor is elérni. A The Eternal az Óreiða zenei fejlődésének, kiteljesedésének, de úgy is fogalmazhatunk, hogy magányos zarándokútjának újabb állomása, amely szükségképpen különbözik elődeitől. Megfontoltabban adagolja a jéggé fagyott nordikus témákat Jónsson, és néha most is kialakul az a szinte hipnotikus monotonitás, ami a debütalbumot olyan ellenállhatatlanná tette. A címadó zárótétel jó példa, erre, egyben remek befejezése a lemeznek.
Alkalomadtán bekövetkezik az albumon egy-egy vulkánkitörés, de nem ez a jellemző, inkább a rétegzett tremoló-dallamok, ahol ki tudja, milyen hangszerek morajlanak még együtt a gitárral. Mintha vastag hótakaró alól szólna az Óreiða zenéje, melybe félő, hogy hamarosan belesüppedünk, mert a véghetetlen fehér hómező látványa kikészíti az érzékeinket, az idegeinket, próbára teszi tűrőképességünket, megcsapolja az energiánkat. Az Óreiða új albuma tán nem olyan letaglózó, mint a debüt, de Jónsson egy zeneileg, hangulatilag, koncepcionálisan egységes és újfent egyedi megközelítésű albumot kreált.
