Kiadó: Reigning Phoenix Music/Moderbogalet / Írta: Gáti Viktor / Értékelés: 8

Ördög tudja, az egyes jeles évfordulók mihez képest datálódnak a svéd, progresszív „death metalról” prog rockra váltott Opethnél, de annyi bizonyos, hogy a még 1990-ben, az évtizedek óta sokak szemében azt egyszemélyben megtestesítő Mikael Åkerfeldt énekes/gitáros/dalszerző nélkül alakult zenekar, öt évvel az In Cauda Venenum után elérkezett a tizennegyedik(!) nagylemezéhez. A The Last Will And Testament az első konceptlemez a társaságtól az 1999-es megkerülhetetlen mestermű Still Life óta, s több szempontból átrajzolta az eddigi pályaívet.

Egy személyes kötődéssel kezdem, amelyet pusztán azért szándékozom ilyen, talán kissé tolakodó módon kihangsúlyozni, mert életem (korábban) legmeghatározóbb zenekaráról van szó, amelyhez másfél évtizednyi határtalan lelkesedés fűzött, az Orchidtól a Garden Of The Titansig terjedően. Az említett 2019-es albummal tört meg a varázs, amikor a számomra Év Lemeze előd Sorceress után egy céltalanul tévelygő, önismétlő, beszűkült, minden izgalmat, tüzet mellőző ötlethalmazzal szembesültem. Tudom, másoknak erről merőben más volt a véleménye akkoriban, és vannak, akiknél a mai napig megállja a helyét az anyag, ám nekem, legnagyobb sajnálatomra, azóta is csak sikertelen próbálkozásaim voltak az ICV-vel.

…Aztán pár hónapja a §1 című nóta megtörte a fél évtizedes csendet. Az Opeth-mércével kompaktnak számító dal a régi harcostárs Martin Mendez pazar basszusozásával és a Martin „Axe” Axenrotot váltó Waltteri Väyrynen remek (bár éppenséggel nem ismeretlen) dob patternjével kezdődik, szerepel benne a lassan hatvanéves (!!!) prog rock alapvetés Jethro Tull ikonja, Ian Anderson – aki a későbbiekben még többször felbukkan – és Mikael egyik lánya, Mirjam; borzongató sampler betétek is kerültek bele (amelyeket a rádiós verzióból kihagytak), de ami a legszenzációsabb: a főhős újra hörög, méghozzá nagyon jól! Nem sokkal később következett a §3 single, ósdi keleties beütéssel és erőltetett játékossággal, tapsikolással, unalomig koptatott pontozásokkal, túljátszott panelekkel.

Ebben a vegyes alaphangulatban veselkedtem neki a teljes albumnak, melynek cselekménye az I. világháborút követő években játszódik, és egy bonyodalmas család fejének végrendeletéből kiinduló belső konfliktusokat beszéli el, többízben hátborzongató részleteket feltárva a família, a jelenre és a jövőre kiható múltjáról. A dalok a végakarat pontjaihoz igazodva viselik a „§” jelölést, kivéve a záró A Story Never Toldot.

Három rövidebb tétel után a hétperces §4 a korong egyik legerősebbjének mutatkozik, zenekari korszakokon átívelő hangképekkel, elismerésre méltóan gonosz riffekkel, Anderson ízes fuvola játékával, telitalálat középrésszel, vérbő, de jó arányú, idejében fellélegző progresszivitással. A §5 a Heritage gyengébb momentumait idézően indul, középtájt azonban hirtelen érdekessé válik, és szinte kakofóniává vadul.

A §6 egy jobb vezértémával sokkal jobban működne, a §7 pedig van annyira tartalmas, hogy beilljen egy sikerült finálénak, ami után az A Story’ a maga All Things Will Pass utánérzésével már nem sok vizet zavar. Minden muzikális kivetnivaló ellenére, Joakim Svalberg billentyűs kiváló témákat játszik, minden korábbinál változatosabban, és teljes állva hagyja az ICV-n hallottakat. Az ifjú dobos titán technikailag abszolút felnőtt a feladathoz, ugyanakkor a szép számban előforduló, jazz/fúziós rálátást igénylő részeknél megesik, hogy többet/jobban kalapál a kelleténél.

A hanganyag egyébiránt tanítani valóan szépen, arányosan, természetesen, ezzel együtt mogorván, sötéten szól – Stefan Boman és Miles Showell munkája sokat adott hozzá a kompozíciók élvezhetőségéhez. Külön említést érdemel Travis Smith, aki a Still Life óta a banda illusztrátora, és könnyen lehet, hogy ez a leghosszabb ideje tartó kollaborációja egy zenekarral. Ahogy eddig mindig, ezúttal is alaposan kitett magáért, képeivel nagyszerűen ragadta meg a korszellemet és a történet hangulatát.

Úgy érzem, adnom kell még időt ennek a lemeznek, és ezért – bár nem szeretem az ilyesmit – megelőlegezek egy életerősebb nyolcast. Amiben viszont egészen biztos vagyok, hogy se a zenekar szintjén, se kiterjedtebb szempontok alapján nem fog feljebb kúszni a pontszám. Emellett pedig bízom benne, hogy nem újabb öt év múlva, ismét előrukkol egy dalcsokorral Åkerfeldt mester, és ha valamit felélesztett bennem a The Last Will’, akkor az a késztetés a folytatás iránti várakozásra.

–

Pontozd te is az Olvasói Hangpróbán! – https://hammerworld.hu/HP/