Tán nem lesz nagy baj abból, ha azt állítom, hogy ezen az estén nem igazán az :Of The Wand And The Moon:, hanem a tetszhalott állapotából sokadszorra feltámadt hazai Scivias volt a fő attrakció. Egészen a műsor kezdetéig nem lehetett tudni semmit a koncertről, sem a tervezett programról, sem a felállásról. Legfeljebb sejteni. Mindenesetre biztos volt, hogy az idén 30 éves zenekar valamilyen különlegességgel jelentkezik.

Az első meglepetést az okozta, hogy ezúttal nem állított ki dobost a zenekar, a ritmusok gépről „mentek”, s bár ez először furcsán hatott, nem bizonyult zavarónak, ugyanis aki ismeri a Sciviast, tudja, hogy egy állandóan formálódó társulatról van szó, ahol a koncepciónak megfelelően a tagság sincs kőbe vésve. Mindazonáltal a 2022-es Scivias 3/4-ét régi ismerősként köszönthettem. Rády Sándor Zsolt személye ugyebár alap, de kikerülhetetlen elem Wagner is, az elektronika professzora, valamint a már évek óta a zenekarban pengető gitáros, Vigh Zoltán. Egyedül a basszusgitáros volt ismeretlen számomra, ő Szabó Károly (Napok Romjai, ex-Larrnakh), akivel teljessé lett az új felállás. Számos alkalommal láttam már élőben a Sciviast az elmúlt évtizedekben, s felettébb érdekes volt látni/hallani ezt az új performanszt.

Aki ismeri a Scivias történetét, tudja, hogy a zenekar szellemiekben bejárta Ázsiát, s e zenei, művész zarándokút során most megérkeztek Európába. A koncerten Rády Sándor vezényletével, aki most, mint kiderülhetett, jobbára hangszer nélkül állt a színpadon, s ez valamennyire új szerep lehetett számára, számos szimbólum kifejtésre került, úgy mint az Égi Jeruzsálem, a könnycsepp, a jó és a rossz harca, Krisztus-Antikrisztus, mely utóbbi a hármasságban megjelenő valóságot akarja elemészteni. Érdemes megjegyezni, hogy a zenekar készített egy új pólómintát is, amelyen elég összetett szimbolika jelenik meg. Szerepel a Baziliszkusz, az ezzel szemben álló menyét, vagy hermelin, a királyi állat, valamint az ellentéteket magában foglaló világtojás. Mint látható, a Scivias továbbra is fáklya kíván lenne az egyre sűrűsödő sötétség közepette.

Érdekes volt megfigyelni, hogy Sándor milyen felszabadultan élt, énekelt a színpadon, közelített egy olyan frontember alakja felé, aki egyáltalán nem magamutogató, ugyanakkor vonzza a szemet, jelenléttel bír. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy volt benn némi rock’n’roll. A kellemes meglepetést fokozta, hogy Sándor szaxofont ragadott, amivel egyszerre utalt zenei múltjára – legalábbis feltételezem -, és tett hozzá egy újabb réteget a produkcióhoz. A zenészek jó értelemben véve asszisztáltak a produkcióhoz. Wagner eleve nem foglalkozik semmivel az elektronikán kívül, ő a masszív háttérember, de Zoltán és Károly is visszafogottan pengetett, ugyanakkor biztosították a Sciviasban megszokotthoz képest rockosabb hangzást, ami olykor egészen a metalig merészkedett, jelezvén, hogy számos zenei eszközt fel lehet használni, ha megvan a kellő meder és egy magasabb idea, amely formába rendezi azokat.

A műsor végén Sándor és a Scivias a közelmúltban elhunyt Albin Julius (Der Blutharsch) előtt tisztelgett egy feldolgozással. Szép gesztus volt egy régi zenész bajtárs felé. Remélhetőleg most már a közeljövőben lemez is lesz a Sciviastól, mindenesetre a tervek szerint ősztől stúdiózik a zenekar.

Tudom, nem szép, de a Kollaps műsora kimaradt a társadalmi „kötelezettségek”, vagyis a jelenlévő sok barát, ismerős miatt, viszont a Trepaneringsritualen programját megtekintettem. Otthoni körülmények között már hallgattam őket, de sejtettem, hogy az élő alkalom, a vizualitás hozzátesz majd az élményhez. A főszereplő főnök fején valamilyen zsákszerű kámzsa volt, melyhez hasonlót leginkább horrorfilmekben lehet látni, mindenesetre volt áthallás e vizuálterror és a hangokkal elkövetett fülzsibbasztások között. A rendezettebb noise-dolgok elől nem zárkózom el, olykor a power electronics veszélyesebb vizeire is el-elevezek, azonban e svéd alakulat szerelvényére nem volt könnyű felkapaszkodni. Érteni vélem a ritual/industrial dark ambient megközelítését, a zajos hangzások határainak önmagában való kutatását, de a Scivias komplexebb élménye után nem voltam annyira ráhangolódva erre a fajta határtágításra. Hozzáteszem, az ilyesmit (is) jobban szeretem itthon felfedezni. Élőben gyakorta csak a fárasztás marad az efféle produkciók láttán.

Az dán :Of The Wand And The Moon: évekkel ezelőtt már járt a fővárosban, akkor Kim Larsen egy szál akusztikus gitárral adta elő éji neo-folk tételeit, s ez kisebb csalódást okozott. Ezúttal már teljes zenekarrá szerveződtek, azonban zeneileg komoly változások álltak be. Tavaly ősszel jelent meg a dánok legutolsó albuma (Your Love Can’t Hold This Wreath Of Sorrow), ami visszakanyarodik Larsen régi hatásaihoz, úgy mint a ’60/’70-es évek dalszerzői (Cohen, Hazlewood stb.), és az akkori filmzenék. Én nem nagyon éreztem rá az albumra, márpedig az újabb témák voltak középpontban. Különleges helyet foglalnak el nálam az :Of The Wand And The Moon: első lemezei, különösen az Emptiness:Emptiness:Emptiness, de, amennyire emlékszem, korai számot nem nagyon játszottak. Emiatt számomra nem volt tökéletes az élmény, emellett azzal is problémám volt, hogy az egész műsor teljesen összefolyt. Nem volt íve, dinamikája a műsornak, s ezen az sem javított, hogy Larsen a rá jellemző suttogó énekmondáshoz jól ért, azonban a „rendes” énekhez már kevesebb érzéke, hangja van. Visszafogott volt az előadás, ahogyan visszafogott volt az én tetszésem is, bár akadtak kellemes momentumok.

Leginkább a Scivias miatt marad emlékezetes az est, de meg kell jegyeznem, hogy ezek a zenekarok nem kimondottan koncertzenét játszanak.