A német hard rock/tradicionális metal szcénának volt és van egy kevésbé reflektorfényben lévő, de amúgy alkalmasint egész ütőképes zenékkel előálló vonulata. Ez a második-harmadik vonal termelt ki olyan bandákat, mint pl. a Sinner, a Bonfire, a Mad Max, a Victory, az At Vance, és így tovább. E kompániának két jeles tagja az ex-Bonfire frontember Claus Lessmann és a Mad Max éléről ismerős Michael Voss.
Kettőjük kooperációja ez a korong, ami azonban nem előzmény nélküli, közös munka gyümölcseként ugyanis a Phantom 5 soraiban korábban már leszállítottak két kimondottan jól sikerült dallamos metal albumot. Itt azonban másról szól a sztori, az itt hallható dalokat sem dallamos metalnak, sem hard rocknak nem titulálnám – ha hívni kell valahogy, akkor legyen inkább melodikus klasszikus rock. Lévén, hogy a két főhős nem csak énekel, de több hangszeren is játszik, ezért a dobok kivételével szinte minden mást ők játszottak fel, producerként pedig nem kisebb név segítette őket, mint Michael Schenker.
És hogy milyen a végeredmény? Egy megadallamos, sok helyütt alig torzított/félakusztikus, ének- és vokálcentrikus dalcsokor, ami valahol már inkább rokon teszem azt Bryan Adams dolgaival, mint bármelyik germán dallamos csapat zenéjével. Hangszeres játék tekintetében nagy megfejtésekre nem kell számítani, ez a történet abszolút nem erről szól – nyilván szépen és korrektül szól minden, de a fókusz egyértelműen a dalokon, a harmóniákon van.
A pontszámmal erősen bajban vagyok, mert a nóták kétségkívül szívből és nagy műgonddal íródtak – ezzel egy percig sem vitatkoznék. Viszont a magam részéről egész egyszerűen igényelném az izgalmasabb, vibrálóbb hangszeres játékot, néhány olyan momentumot, amire felkaphatom a fejemet. Ebből a szempontból az etalon Ronnie Atkins két szólóanyaga, amik bár szintén abszolút dal- és dallamcentrikusak, de ahol azért a zenei alapokra is érdemes odafigyelni. A cseppet queenes Slow Dance azért így is tetszik, meg nem rossz a misztikus-törzsies témákkal indító Medicine Man sem – és igazából sok rosszat úgy általában sem mondhatok, a fenti problémám inkább az én ízlésemből fakad, semmint az album objektív hiányosságaiból. Pihentetős, nosztalgikus classic rock lemeznek ettől ez még teljesen okés – hat pont, ami másnál talán kilenc is lehetne.
