A Texasból induló, ma már háromszoros Grammy-díj jelöléssel büszkélkedhető Nothing More az elmúlt években az egyik legizgalmasabb modern rockzenekarrá nőtte ki magát, akiknek a zenéjükben az ösztönös erő és a spirituális emelkedettség ötvöződik. A cseh Rock for People fesztiválon Johnny Hawkins, a banda karizmatikus frontembere engedett betekintést ennek a kettőségnek a hátterébe, a dalszövegek mögött álló személyes küzdelmekbe, valamint mesélt a legújabb, Carnal című albumukról és a jövőbeli terveikről is.
Szöveg: Kiss Daniella · Fotó: zenekari archívum
A legutóbbi Carnal című albumotok nyersebbnek érződik, mint az eddigi lemezeitek. Miért döntöttetek úgy, hogy ebbe az irányba mentek tovább?
„Mindig is olyan zenekar voltunk, amely széles spektrumon mozgott a lágyabbtól a keményebb hangzásig. Most úgy éreztük, hogy a keményebb oldal izgalmasabb terep, érdemes kísérletezni vele, és megnézni, meddig tudjuk feszegetni a határokat, ezért jobban ráfeküdtünk erre a vonalra. Egy másik nagy különbség az volt, hogy először dolgoztunk külső producerrel. Eddig minden albumunkat vagy mi magunk, vagy a menedzserünk készítette. Most WZRD BLD-al dolgoztunk együtt, aki szintén a keményebb hangzás felé húz, így teljesen természetesen alakult, hogy a lemez végső hangzása is ebbe az irányba ment.”
Honnan jött az ötlet, hogy most először egy külső producerrel dolgozzatok együtt?
„Minden albumnál kihívás, hogy elég hamar elkészüljön. Turné közben nagyon nehéz egy új lemezre koncentrálni a rengeteg logisztikai akadály miatt, és úgy éreztük, túl hosszú szünetek voltak a megjelenések között – végül mindig nagyjából három év lett belőle. Ezért szerettük volna kipróbálni, hogy össze tudunk-e hozni egy új anyagot gyorsabban, mondjuk másfél-két év alatt. Úgy gondoltuk, hogy erre a megoldás az lesz, hogy bevonunk egy külső producert. Ezután elkezdődtek az interjúk – bár az ’interjúztatás’ talán túlzás, mert Drew (ez a producerünk igazi neve) volt az első, akivel beszéltünk, és utána azonnal lemondtunk mindenki mást. Egyből megvolt az összhang és rögtön éreztük, hogy ő az emberünk, szóval bele is vágtunk a munkába.”
Az albumon több nagy név is közreműködik, például Eric Vanlerberghe az I Prevailből és David Draiman a Disturbedből. Mi inspirált titeket arra, hogy más énekeseket is bevonjatok, és hogyan jöttek létre ezek a kollaborációk?
„Mindig is szerettünk volna vendégelőadókkal dolgozni. Minden lemeznél felmerül, hogy kit tudnánk meghívni. Üzleti szempontból ez nyilván előnyös, hiszen új rajongótáborokat érhetünk el, de számunkra mindig fontos, hogy művészileg is legyen értelme. Pár évvel ezelőtt Svájcban találkoztunk David Draimannel (Disturbed) és Erickel (I Prevail), és rögtön megtaláltuk a közös hangot. Nagyon jól kijöttünk egymással, így amikor a turné után visszatértünk az Államokba és elkezdtünk dolgozni a House on Sanden, ők voltak az elsők, akik eszünkbe jutottak. Tökéletes választásnak tűntek, és mivel jó kapcsolat alakult ki, biztosak voltunk benne, hogy igent mondanak. Így is lett – a többi pedig már történelem.”
Sok rajongó azért kötődik a zenétekhez, mert a számaitok valós belső küzdelmekről szólnak. Te hogyan vigyázol a saját mentális egészségedre, miközben ennyire nyíltan és sebezhetően írsz a dalaidban?
„Számomra a mentális egészség szorosan összefügg a fizikai egészséggel. Azt tapasztaltam, hogy ha odafigyelek olyan dolgokra, mint a megfelelő alvás – ami turnén persze nehéz –, az alkoholfogyasztás kordában tartása és az, hogy kimenjek a napra, akkor a lelkiállapotom is kiegyensúlyozott. Nem kell külön foglalkoznom vele, inkább mellékhatásként jön, ha a testem rendben van. Persze voltak pillanatok, amikor szükségem volt arra, hogy beszéljek valakivel, hogy rendezzem a gondolataimat, vagy kiadjak valamit magamból. De őszintén szólva, nálam a mentális egyensúly 90%-a a fizikai egészségből fakad, ezért főleg arra koncentrálok.”
A dalszövegeid sokszor rendkívül személyesek és érzelmesek. Előfordul, hogy hezitálsz, mielőtt valami igazán intim dolgot megosztanál egy dalban?
„Igen, abszolút. Jó példa erre a Jenny című dalunk, amit majdnem ki sem adtunk. Visszanézve ez őrület, hiszen a mai napig ez a legnagyobb számunk. Hihetetlen, hogy majdnem a fiókban maradt. Akkoriban viszont nagyon félelmetesnek tűnt megjelentetni. Annyira sebezhetőnek éreztem magam, hiszen rólam, a húgomról, a családomról szólt. Féltem, hogy túl nyers, túl őszinte, talán túl brutális. A menedzserem javasolta, hogy beszéljek a húgommal, mielőtt kiadjuk. Megtettem, ő pedig áldását adta, így belevágtunk.
Amit ebből megtanultam, hogy sokszor pont azok a dalok érintik meg leginkább az embereket, amelyek számunkra a legkényelmetlenebbek. Legtöbben nem beszélnek az ilyen küzdelmekről; zavarban vannak, vagy úgy érzik, mintha kiteregetnék a családjukat, pedig rengetegen élnek hasonló helyzetben. A sebezhetőség miatt rezonált a dal, és ezért tartom fontosnak, hogy megosszunk ilyen számokat is.”
Olvasóink közül talán sokan nem tudják, de eredetileg a zenekar dobosa voltál. Mi késztetett arra, hogy te legyél az énekes?
„Ez tulajdonképpen kényszerből történt. Az évek során volt négy-öt énekesünk, de mindegyikkel szétváltak az útjaink. Közben én is írtam szövegeket, dallamokat, próbáltam segíteni az énekeseket, és egyszer csak rájöttem, hogy már így is sok mindent én csinálok. De őszintén szólva, gyáva voltam. Rettegtem a színpadtól. Nem akartam emberek előtt énekelni, és azt gondoltam, nincs is jó hangom. Ma már vicces visszagondolni, de akkor tényleg így éreztem. Gyerekként még a kórusba se kerültem be, így mindig azt hittem, hogy az éneklés nem nekem való.
A negyedik vagy ötödik énekes után viszont jött a Warped Tour ’Battle of the Bands’ versenye. Felhívtak minket: »Gratulálunk, ti nyertetek! Repültök Los Angelesbe, ahol kiadók előtt fogtok fellépni, és 10 000 dollár értékű nyeremény vár rátok.« Én pedig csak annyit mondtam: »Hát… épp most váltunk meg az énekesünktől.« Mire ők: »Akkor odaadjuk egy másik bandának.« Én meg: »Nem, nem! Fel fogunk lépni, majd én éneklek a dobok mögül. Megoldom.« Így hát le kellett győznöm a lámpalázamat. Akartam a nyereményt, LA-be menni és játszani, szóval innen indult minden. Úgy voltam vele, hogy adok magamnak két évet. Ha nem működik, és nem fejlődöm, visszatérek a dobokhoz. De ahogy telt az idő, egyre inkább működött és egyre jobb lettem, így végül kitartottam az éneklés mellett.”
Nehéz volt megtalálni a saját hangodat frontemberként, főleg, hogy az énekstílusod ennyire egyedi?
„Ó, igen. Sok időbe telt. Zuhanyzás közben énekelgettem magamnak, és néha elcsíptem egy pillanatot, amikor azt éreztem, hogy ez most jól szólt. Találtam egy hangot, és arra gondoltam: lehet, hogy így kéne énekelnem. Folyton kísérleteztem és évekbe telt, mire tényleg megtaláltam a saját hangomat. Bár őszintén szólva, még most is úgy érzem, hogy keresem – ez egy véget nem érő folyamat. De nagyjából két-öt év kellett, mire tényleg énekesnek éreztem magam, nem csak egy dobosnak, aki énekelni próbál. Minden nap tanultam valami újat, különböző dolgokat próbálgattam. Hosszú út volt.”
A színpadon elképesztő energiát sugárzol, a koncertjeitek inkább élménynek hatnak, mint egyszerű fellépésnek. Mi hajt, amikor színpadon vagy?
„Több dolog is. Mielőtt színpadra lépek, szinte egy rituálén megyek keresztül; nehéz elmagyarázni, de kicsit olyan, mint amikor a filmekben a harcosok csatára készülve kifestik magukat. Ez segít, hogy a megfelelő lelkiállapotba kerüljek. Ilyenkor előhozom magamból az ösztönös, ősi énemet. Olyan, mintha valami szellemet idéznék meg, és teljesen más emberré válok a színpadon. A hétköznapokban sokkal nyugodtabb vagyok, de a színpadon vadállatnak érzem magam – teljesen átalakulok.”
Honnan jött ez a koncepció?
„Ez a múltamból származó hatások keveréke. Anyukám akvarellfestő volt, gyerekként sokszor festett velem és a nővéreimmel, így mindig is ott volt bennem a kreatív, művészi oldal. Apukám viszont katona volt – kapitány a hadseregben, később hírszerzőként dolgozott. Ő nagyon kemény és módszeres ember, bennem pedig ez a két oldal találkozik. A színpadon próbálom ezt a két oldalt összekapcsolni. A testfestés ezt a spirituális háborút jelképezi. A célom, hogy a színpadon ugyanezt a spirituális élményt adjam át a közönségnek.”
Nemrég megjelent az új albumotok, most pedig turnén vagytok. Mi a következő lépés a zenekar számára?
„Most fejezzük be az európai turnét, ahol fesztiválfellépések és önálló koncertek is várnak ránk. Utána hazamegyünk, és nekiállunk a következő albumnak. Már 10-12 demónk kész van, szóval jól haladunk. A cél az, hogy minél előbb megjelenjen. A stúdiózás után novemberben visszajövünk Európába egy önálló turnéra, ahol sokkal több dalt tudunk majd játszani. Ráadásul éppen újjáépítjük a Scorpion Tail nevű különleges színpadi eszközünket. Ez egy hatalmas fémszerkezet, ami a show fontos része. Most nem volt velünk, és bár nem ígérhetem biztosan, de reméljük, novemberre készen áll majd, és újra elhozhatjuk magunkkal. Akárhogy is, novemberben biztosan visszatérünk Európába.”
Végezetül, a műfaji címkéken túl hogyan írnád le a Nothing More zenéjét olyasvalakinek, aki még sosem hallott titeket?
„Azt mondanám, képzelj el egy birkózómeccset a spirituális és az ösztönös oldalad között. Ez egy folyamatos oda-vissza játék: egyszer vad, állatias, ösztönös energiák dominálnak, máskor pedig a zene felemelkedik a spirituális katarzisig. A Nothing More ennek a kettőnek a keveréke.”
