A Nightbreed fesztivált először 2000-ben tartották meg, Ecsegfalván, ebben a kicsi alföldi faluban, ami a fesztek idején a honi dark-gothic (és egyéb sötétebb tónusú) zenék fővárosává vált. Olyan bensőséges, barátságos hangulata volt, hogy aki valaha járt ott, máig emlegeti. Hosszas szünet után, 2025 májusában rendezte meg újra a bulit Ecsegen Tóth Gyula, a De Facto énekes-főnöke, egyben a Nightbreed főszervezője. De arra nem tudtam eljutni, így nagyon örültem, hogy Budapesten is megrendezik.
Az Analog nagyterme kb. olyan, mint a szép emlékű Petőfi Csarnoké, csak annak úgy harmada. Fekete falak, széles, nagy színpad, s mellé olyan keverős, aki érti a dolgát. Egyedül a fényekkel volt bajom, azok jellemzően a zenekarok mögül jöttek, szépen megvilágítva a közönséget, és jobbára sziluetté alakítva a fellépőket, ami dark-gót szemszögből persze OK, fotósként meg nem.
Az első fellépő a Land Of Charon volt, a túl korán elhunyt énekes-gitáros, Veres János, Janeth emlékére. Az énekesi poszt hálátlan feladatát Kiss Péter (Clue/Autumn Twilight/ABFRA) vállalta magára, s ő volt erre az egyetlen megfelelő ember széles e világon. Ugyan eléggé más fazon a maga szőke, angyali megjelenésével, mint Janeth volt, de tökéletesen hozta mind a mély tónusú dallamos éneket, mind a hörgést, és mintaszerű alázattal állt az egészhez. Keveset beszélt dalok között, szűkszavúan, de pont megfelelően emlékezett meg Janethről. S a többiek (Farkas „Castro” János dobos, Énekes Ferenc gitáros és Holly Balázs basszusgitáros) is az alkalomhoz illően zenéltek, s idézték meg ezeket a hol szövevényes, hol lebegő, hol pusztító erejű, de mindig mágikus dalokat. Az egész műsor, első hangtól az utolsóig hátborzongató, megható és felemelő volt. Újra hallani élőben olyan, sokunk számára meghatározó dalokat, mint az Égi dobok, a Ha megszólal egy belső hang, a Fehér angyal, a Szállj kék madár, sőt, a két album előtti demó címadóját, az Örökmécsest, ezt az élményt nem lehet szavakkal kifejezni. A koncert utáni közös fotóra feljött a színpadra két további régi tag is, szép pillanat volt. Köszönjük.
A De Facto a dark rockot a dallamosabb végéről közelíti meg, és a fesztiválra CD-n is megjelent Celebratumra épült a műsoruk. Ez az anyag újrafelvett dalokból és két új nótából áll, élőben pedig az derült ki, hogy a csapat jelen felállása minden idők legerősebbik De Factója is egyben. Horváth István gitáros különösen sokat tett hozzá az összképhez, egyrészt, mert a riffek tényleg megdörrentek a keze alatt, másrészt pedig mert alaposan bemozogta a színpadot. Gyula mondjuk mindig fasza frontember volt, még ha itt kellett is neki némi idő, mire bemelegedett. Aztán az elmaradhatatlan, mélyőszinte és karcoló humorú konferanszai is megérkeztek, volt is gurulva kacagás a nézőtéren.
S persze ez a koncert is sütött az első pillanattól az utolsóig. Mindig sajátos élmény megélni, hogy akár évtizedekkel korábban megismert dalok milyen elementáris erővel tudnak hatni, úgy az egyénre, mint a közönségre. Hovatovább irtózatos slágerparádé kerekedett, amiből az újabb keletű nóták sem lógtak ki, s persze, a Tűzég, az Angyalszív, az Elveszett álmok, a Kereszt vagy a (merőben rontatlan) 999 hallatán még azok is bemozdultak, akik amúgy korukra való tekintettel jobban tennék, ha nem (pl. én). De viccet félretéve, ezek a dalok is olyan megindítóak, annyi lelki töltet van bennük, hogy ha máshogy is, mint előttük a Charon, ugyanolyan mélyen hatottak.
A Dying Wish volt a fesztivál legmetalosabb fellépője. Míg Ecsegfalván májusban a 30. évfordulójuk és a Nightbreed emlékek miatt a korai időket idézték meg, itt csak néhány dal szólt a régmúltból, s inkább a magyar nyelven írt újabb számokra épült a műsor. Most láttam őket először az új énekessel, Szöllősi Dániellel, és ő az mind hangilag, mind kiállásban, aki a leginkább illik a DW-be az eddigi torkaik közül. Amolyan viking/Barlow fazon, aki tisztán és károgva is remekül tud énekelni. Az egyedüli őstag, Papp Lajos gitáros tolja a hörgést, de Ács Sanyi, a szintén jó rég óta itt pengető másik gityós és az új basszer, Bartók Zoltán is vokálozott, és az egész banda olyan elánnal muzsikált, hogy öröm volt nézni is, nem csak hallgatni. Így kell metalt játszani!
Amúgy nyilván a régi jó Silent Horizon-ról elővett Slave To The Night-nak örültem a legjobban, de az újabb keletű nóták is adták. Nem mondom, hogy ez a DW ugyanaz, mint rég, a skandináv (úgy Amorphis-, mint In Flames-rokon) hatások visszább szorultak, erősebben érezni a Maiden/Priest-alapokat, így teljesen jogos, hogy épp a Kalapács zenekarral turnéznak, és remélem, hogy nagyon is veszi őket az a közönség. De mindenképp profi, magával ragadó bulit toltak.
Ahogy persze a fesztet záró Árnyak is. Vagyis ez ugye most a Molnár Róbert Band, az Árnyak jó rég nem létezik, de Robiék a Nightbreed kedvéért egy fullos Árnyak műsorral készültek, és hát milyen lett volna, ha nem megindító, örömteli és csodajó?! Alapos merítést adott ez a kb. best of válogatás a csapat életművéből, bár egy Indulok-nak még nagyon örültem volna. Viszont ami volt, az is mind-mind jól esett. Pengeélen, Még várj, Hiába minden (libabőr!), Néma üzenet, a záró Jég és a többi… A program egy részét sok éve nem hallottam, de azonnal visszajöttek a sorok, a dallamok, s mi mutatná ennél jobban az Árnyak nagyszerűségét?!
Egyébként Robiék is slágeresebb fajta darkot játszottak (meg ma is), melyre épp úgy hatással volt a The Mission, a The Sisters of Mercy és az F.O. System, mint a New Model Army, de albumról albumra változott a zene, és ezt a koncert is tökéletesen prezentálta. Nem mellékesen voltak ilyen apróságok, hogy a régi szép emlékek kedvéért Robi védjegyszerű barna bőrdzsekijében jelent meg, Papp István pedig előszedte és felújította szintén emblematikus, régi, bordó Ibanezét. Plusz a dalok közti átkötéseknél Molnár úr megcsillogtatta fanyar humorát és öniróniáját.
Úgyhogy most is az volt, mint az összes Nightbreeden az évek során: hiába énekelt mindenki halálról, fájdalomról, veszteségről, dark és gót témákról, az ember mosolyogva ment utána haza. Ilyen ez. Jó, hogy kaptunk még egy ilyet, ennyi év után. Köszi Gyula és mindenki!
