A Nest Of Plagues harmadik albuma Hellsolation címmel jelent meg ősszel, és a csapat nyomban Európa-turnéra indult az Orphaned Land előzenekaraként. A kezdeti death metal/metalcore vonalat jócskán kitágító, lélekcsupaszító dalszövegekkel teli új anyagról Kövecses Evelin gitárost és Ivanics Dániel énekes-basszusgitárost faggattuk.
(szöveg: Uzseka Norbert · fotó: Photo Legions, Jörg Schnebele, zenekari archívum)
Tíz éve indult a banda, mi az, amit akkor teljesen elképzelhetetlennek tartottatok, ám mostanra megtörtént, elértétek?
Dani: „Kezdetben csak gyors és súlyos zenét akartunk játszani, ezért ilyen death metal/deathcore dologból indult az egész. Én a vokálokból mindig ki akartam hozni a maximumot, ezért örülök, hogy olyan emberekkel zenélek a kezdetek óta, akikkel ezt meg lehet tenni. Nagyjából az ötéves forduló után csatlakozott hozzánk Evi, és akkor kezdtünk el igazán csinálni dolgokat. Emellett emlékszem egy szombathelyi koncertünkre, ahol már négyen játszottunk és akkor éreztem azt, hogy na igen, ez az az előadásmód, amit mindig is akartam ezzel a zenekarral. Ezt ezzel a felállással lehetett elérni, és számomra ez volt az első dolog, amit úgy érzem, igazán elértünk.”
Evi: „Tíz év baromi hosszú idő, rengeteg dolog változik a saját életedben és a környezetedben is, meg tíz éve még nagyjából semmit nem értettem és tapasztaltam a zeneipar működéséből azon kívül, hogy kisebb klubbulikat szerveztünk magunknak itthon. A Nestben még csak négy-öt éve vagyok, pont a covid előtt fél évvel csatlakoztam és az első két koncertünk után jöttek a lezárások, ami miatt meg megint azt éreztem, hogy hiába a váltás, hiába próbálok meg valami mást csinálni, egyszerűen mindig van valami nehezítő tényező, és lehetetlen sikereket elérni a zenéléssel.
De ha konkrét példát kell mondani, számomra például négy éve elképzelhetetlen volt, hogy három-négyhetes Európa turnékra menjünk nightlinerrel. Az is, hogy 1000 embernek játsszunk Romániában a Pantera előtt. Vagy az, hogy szóba álljon velünk egy olasz kiadó, meg egy amerikai menedzsment. De még az is, hogy két év alatt összepattintsunk egy új albumot pontosan úgy, ahogy megálmodtuk, nem csak zeneileg, hanem vizualitásában, mondanivalójában és minden körítéssel együtt. Csomó ember összehangolt munkája és elhivatottsága kell ehhez, amit és a Nest előtt sehol sem találtam.”
Azt minden lemezkritika megjegyzi, hogy a két korábbi album metalcore/deathcore volt, míg az újon ez a vonal csak az egyik összetevő. De milyen zene ez, hogy írnátok le valakinek, aki még sosem hallotta?
Evi: „Alternatív metal groove metal elemekkel, core hatásokkal. Kábé. De ha valaki ismeri a zenénket, akkor felfedezheti benne, hogy egyébként annyira nagyon nem szakadtunk el a korábbi dolgainktól, csak megtanultunk strukturáltabban gondolkozni, értelmezhetőbb dalszerkezeteket összerakni, meg énekelhető refrént írni. A Nest-riffek még mindig ott vannak, és a deathcore/metalcore vonal sem veszett ki a zenénkből. Meg azt is hozzátenném, hogy már a To Kill A God lemez sem volt tisztán metalcore vagy deathcore, már akkor is szerintem inkább groove metalként lehetett jellemezni, csak akkor még nem használtuk annyira ezt a megnevezést.”
Vári Gábor a Miracle Sound stúdióból keverte és masterelte az anyagot. Mivel nagyon erős a lemez koncepciója, kíváncsi vagyok, mennyire kapott szabad kezet, hogy zajlott a felvétel és a többi?
Evi: „A gitárokat ketten vettük fel otthon Mátéval, a basszusgitárt pedig Ferenczi Marcinál. A Miracle-ben a dobokat meg az éneket rögzítettük, és Gabi főleg az énekben segített sokat. Nem csak azért mentünk hozzá, mert tudtuk, hogy brutálisan jól fog szólni a lemez, hanem azért, mert ő egyébként nem csak egy kurvajó gitáros, hanem egy kurvajó énekes is, ezért szívesen kikértük a véleményét, ha dilemmáztunk egy-egy hangon, vagy hogy felfele íveljen a refrén vagy éppen lefele. A soundolásban is nagyon jó meglátásai voltak és egy percig sem aggódtam, hogy nem olyan lesz az album, mint ahogy elképzeltük.”
Hogy kerültetek az olasz WormholeDeath kiadóhoz? Mit tudnak tenni értetek?
Evi: „Amikor már nálunk voltak a nyers felvételek, elküldtem nekik, és a csávó kb. azonnal visszaírt egy A4-es oldalnyi szöveget arról, hogy mennyire imádja a zenénket, mi tetszik neki benne, mi a véleménye a klipjeinkről, és mennyire szívesen dolgozna velünk. Elküldte a szerződést és egy teljesen korrekt, általános dealt kaptunk, így nem kellett túl sokat gondolkozni azon, hogy belemenjünk-e vagy se. Utána még elég sok kört kellett futnunk, csúszásban voltak a masterek, a grafikák, a klipek és tulajdonképpen minden, aminek időre készen kellett volna lennie, így volt egy pont, amikor azt mondta a kiadó, hogy nem tudják vállalni a CD-k legyártását, mert szimplán nincs rá idő, és ki akartak hátrálni a szerződésből. Erre mi annyit tudtunk felajánlani, hogy az első kör CD-ket legyártatjuk itthon saját magunknak, így ők egyelőre a digitális terjesztést intézték, még most kezdik majd el gyártani a promóciós célra készülő lemezeket, amiket kiküldenek a sajtónak, és lesz Japán, meg USA megjelenés is. Úgyhogy eddig főleg PR-t kaptunk tőlük, sokan cikkeztek rólunk külföldön, de ezután jön még a java.”
„a történetek a modern társadalomra, a szociális és mentális betegségekre reflektálnak.”
Rendkívül erős mondanivalója van a dalaitoknak. Mennyiben határozza meg a zenét a koncepció? Azért is kérdezem, mert a háttér ismerete nélkül, első hallásra is átjött a zaklatottság, ami persze alapnak tűnhet ilyesmi típusú zenénél, mégis sokkal erősebben érződött, mint a legtöbb metalbandánál.
Evi: „Ennél az albumnál már próbáltunk tudatosabbak lenni, és előre megvoltak az elképzeléseink, hogy milyen témakörökről akarunk írni, és ezekhez milyen zenét képzelünk el. Így bár a szövegek is nagyjából egy időben készültek el a zenével, már jóval előre tudtuk, hogy az X szöveg erről fog szólni, ezért ehhez Y hangulatú refrén kell, kell a közepére egy slam, a vége meg legyen szétesős, stb.”
Dani: „Szövegekben mindig konceptalbumokban gondolkozom és írok szövegeket. A Hell Is A Place On Earth, a Circle meg a Supreme Evi ötletéből jött, de nagyon jól be tudtuk illeszteni a koncepcióba ezeket a szövegeket is. Annyit megemlítenék, hogy az album szövegi zaklatottsága abból jött, hogy elkezdtem rengeteg H. P. Lovecraftot olvasni és saját novellákat írni. A dalszövegek alapját ezek a novellák adták, a történetek pedig a modern társadalomra, a szociális és mentális betegségekre reflektálnak.”
Dani, a dalokban és interjúkban is őszintén beszélsz a kényszerbetegségedről. Magam úgy tapasztalom, hogy a legtöbb ember számára az is közel megléphetetlen, hogy egyáltalán felismerje és elismerje, hogy van valami baja, és ahhoz képest kiállni és erről énekelni óriási lépésnek hat. Hogy alakult ez? Miért?
Dani: „A kényszerbetegség egy olyan tüneti betegség, ami a szorongásból alakul ki, és a legtöbb embernél a gyerekkori traumákból és bizonytalanságból fakad. Ez alól én sem vagyok kivétel. Azt vettem észre, hogy egyfajta gyógyuláshoz vezet kiállni és erről énekelni, mert ha gyerekkorodban nem találtál értő fülekre, jó érzés, hogy kiállhatsz a színpadra és kiüvöltheted magadól. Az, hogy embereknek még tetszik is az üzenet és volt, aki már mondta nekem, hogy ezekkel tudtam segíteni neki, az gyönyörű érzés. Volt, aki mesélte, hogy ezeknek köszönhetően ismerte fel, hogy neki is vannak OCD-s tünetei.”
Azt nyilatkoztad, 2019-ben kaptad az OCD diagnózist, de a Hellsolation nem csak a te élményeidről szól, ismerőseitek problémáit is beleírtátok a dalokba. Össze lehet foglalni, hogy mik ezek, és ennyi év tapasztalattal mire jutottál, mit lehet tenni, hogy az ember jobban legyen?
Dani: „Ezen az albumon igyekeztem olyan dolgokról is írni, amik habár bennem is jelen vannak, szerintem kicsit általánosabb dolgok, így mások is könnyen tudnak azonosulni velük, legyen az szociális szorongás vagy függőségek adott esetben. Hogy mit lehet tenni? Szerintem, ha segítséget kérsz és keresed(!) a segítséget, akkor megtalálod. Ez bár sablonosnak hangzik, de azért mondom el mindig, mert működik. Ezután jön a terápia és az önmagunkon való munka. A gyakorlatban az szokott működni még, hogy megpróbálsz együtt élni ezekkel a mentális zavarokkal és elfogadod, hogy ott vannak. Ez egy nagyon nehéz folyamat, nekem sem működik minden nap.
Evi: „Három dal van, aminek a szövegét én írtam. Nagyvonalakban már több interjúban meg posztban is elmeséltem, hogy ezek miről szólnak, és szerintem aki egy kicsit is képben van a zenekar dolgaival meg azzal, hogy hogy kerültem én ide, annak ennyiből világos is lehetett, hogy miről van szó. Így nem akarom szándékosan kikerülni a kérdést, meg direkt titkolózni, mert egyáltalán nem titok, hogy két szöveg az előző zenekarom énekeséről szól, aki egyben öt évig a párom is volt még tini/fiatal felnőttkoromban, és pár éve öngyilkos lett. Elég komoly mentális betegségben szenvedett, amiről én már csak mindezek után értesültem.
Persze utólag már könnyű belemagyarázni, hogy mindig is láttad a jeleit, és könnyű hibáztatni magad, hogy miért nem tettél valamit, de valójában az az igazság, hogy fogalmunk sem volt, hogy mi történik. Amikor egy ember, legyen az a barátod, szerelmed, akárkid, szimplán elhidegül tőled és már nem keresi a társaságod, akkor nem az az első gondolatod, hogy ja, biztos paranoid pszichózisban szenved, gyorsan szóljunk valakinek…
„sokan beleragadnak romboló helyzetekbe, amikből azért nem tudnak kimozdulni, mert az az egy dolog van, amit ismernek.”
A Circle és a Supreme szövegeiben azt a tehetetlenséget, kilátástalanságot, dühöt és fájdalmat írtam meg, amin ő keresztülmehetett, és amin mi is keresztülmentünk, akik szerettük. A Circle-ben az ő szemüvegén keresztül próbálom meg leírni a dolgokat, hogy ő hogyan láthatta a világot, mit érezhetett, a Supreme-ben pedig a valóságot, ahogyan mi láttuk őt.
Ha nem kellett volna a dalszerkezetek meg a refrének miatt átstrukturálni a szövegek sorrendjét, akkor egyébként egymás mellé téve a két szöveg teljesen lineáris, és egyszerre értelmezhető az ő fejében zajló gondolat, meg a külvilág gondolata. Persze mivel ténylegesen nem voltam ott, és senki sem tudhatta igazán, hogy min ment keresztül, ez a része fikció, és csak az én elképzelésem.
A harmadik szám, a Hell Is A Place On Earth pedig nagyjából Szolnok metaforájaként írható le, persze nem szó szerint, csak mivel szolnoki vagyok, erre volt a legkönnyebb ráhúzni a témát. Arról szól a dal, hogy sokan beleragadnak romboló helyzetekbe, amikből azért nem tudnak kimozdulni, mert az az egy dolog van, amit ismernek. Hiába tudják, hogy nem úgy élik az életüket, ahogy szeretnék, és hiába érzik magukat emiatt állandóan rosszul, az még mindig egyszerűbb, mintha ténylegesen tenni kéne azért, hogy jobb legyen.
Szerintem ezt mindannyian látjuk azokon az embereken, akik adott esetben egy kisvárosban, vagy a szülőfalujukban ragadtak, utálják a munkájukat, utálnak reggel felkelni, netán családot alapítottak úgy, hogy nem is akartak valójában, már rég lemondtak az álmaikról és cinikusan legyintenek azokra, akik más utakon járnak, esetleg elértek valamit az életben – de ahelyett, hogy változtatnának a helyzetükön, amit egyébként megtehetnének, mégsem teszik, mert egyszerűbb belesüppedni a kilátástalanságba, minden hétvégén szétbaszni magukat valamivel és azt hajtogatni, hogy »nekem már úgyis mindegy«. A dalszövegben ezt úgy jelenítem meg, mint egy exet, akihez újra és újra visszamész, pedig tudod, hogy árt neked és toxikus az egész, de mégis ez az egy dolog van, amit ismersz és biztonságot ad.”
Talán nem túlzás azt mondani, hogy nagyon sokat koncerteztek. Mennyire megterhelő ezt a zenét, ezeket a szövegeket újra meg újra előadni?
Dani: „Rengetegszer hallom, hogy amikor zenészek kiüvöltik magukból ezeket a dolgokat a színpadon, utána sokkal jobban érzik magukat. Ennek valóban van gyógyító hatása, de én pont nem ezt az oldalát veszem észre. Nem beszélnek sokan arról, hogy mennyire szétszed újra és újra előadni és traumáidról vagy a szenvedéseidről. Rengetegszer sírtam már el magam színpadon a To Kill A God végén, de egyébként több másik számon és szövegen is érzékenyültem már el.”
Evi: „Nekem még mindig nagyon fura visszahallani a saját szövegeimet. Amikor a legelsőt, még a To Kill A Godon lévő The Silent Onest megmutattam otthon Daninak, az életem egyik legnehezebb feladata volt. Konrétan úgy éreztem, hogy most vége mindennek, elsüllyedek. Odaadtam neki és szégyelltem magam, rettegtem, és totálisan semmisnek éreztem magam. Végigolvasta, és azt mondta, hogy ez baromi szép és nagyon tetszik neki, csináljuk meg. Ez semmit nem változtatott a rossz érzésemen. A stúdióban, amikor felvettük, végig borsózott a hátam, nem bírtam hallgatni, ahogy énekli. Aztán azt sem bírtam hallgatni, ahogy Lena énekli. Mára már annyiszor hallottam, hogy kicsit megszoktam, de itthon a mai napig megkönnyezem a dal végét. Élőben kicsit más, ott annyifele kell figyelni, hogy nem tudod annyira átérezni a dalokat, de a szégyenérzet ott is megvan bennem, hogy na most lebuktam, most már mindenki tudja, hogy mi van a fejemben, mi az istenért kellett ezt leírni? A Hellsolationön lévő három dal nagyjából ugyanez az érzés, de picit tudtam magam függetleníteni, és nem zavar annyira, ha visszahallom. De a Supreme végén sírok mindig, ami egyébként fullosan annak köszönhető, hogy Máté át tudta érezni ezt a dalt, és úgy írta meg a zenét, ahogy a lelkemben van.”
Nemrég ért véget az Orphaned Landdel közös európai turnétok, ’23 januárjában pedig a Fleshgod Apocalypse társaságában turnéztatok. Hogy jöttek ezek a dolgok?
Evi: „A Fleshgod-turné egy véletlen szerencsének köszönhető; kiesett egy zenekar és last minute kerestek a helyükre valakit, mi meg pont jókor voltunk jó helyen. Igyekeztünk a lehető legtöbbet kihozni ebből a lehetőségből, mert tudtuk, hogyha ezen elbukunk, akkor nagyon nehéz lesz visszakerülni a körforgásba. És itt nem csak arról van szó, hogy jófejnek kell lenni meg profinak kell lenni a színpadon, hanem alázattal kell hozzáállnod az egészhez és iszonyú tempóban kell melóznod. Egy turnén tulajdonképpen egész nap időre pakolsz, összeraksz, szétszedsz, kipróbálsz, segítesz, miközben próbálsz nem láb alatt lenni és a személyes dolgaidat is intézni. Ilyenkor minden hétköznapi dolog baromi körülményes, rengeteget vársz emberekre, és senkit nem érdekel, ha neked nem fért bele aznap a fürdés, mert mindig csinálnod kellett valamit, mikor felszabadult volna az az egyetlen fürdő az egész crew-ra, oldd meg. (nevet) Hál’istennek mindenki tudta hozni a maxot, így a turné utolsó állomásán odajött hozzánk a turnémenedzser és megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk még hasonló utakhoz. Így jött az Orphaned Land.”
„Konkrétan az utolsó reggel kiraktak az út szélére az összes cuccunkkal együtt.”
És milyenek voltak ezek a turnék? Úgy a bulik, mint az egész – az utazás, a szervezés, a többi csapat és résztvevő stb.
Evi: „A Fleshgod-turné egy álom volt, tényleg kb. mint a filmekben. A legtöbb állomáson rengetegen voltak, egy-két helyszín volt csak, ami nem működött, és általában ezeknek is volt valami oka, például másik nagyobb koncert volt aznap a városban. A szervezés része részünkről brutál volt, összesen három hetünk volt az indulásig, mikor beesett ez a lehetőség. Konkrétan karácsonykor nyomtatgattam otthon a szerződéseket, január eleje-közepe fele meg már indultunk is. Addig végig kellett mennünk a bürokrácia összes lépcsőfokán – én Budapesten élek, de akkor még szolnoki lakcímem volt, és a turné előtt pár nappal, már tényleg a finishben közölték velem az egyik hivatalban, hogy hát ezt itt nem intézhetem el, menjek haza. Nem emlékszem már mi volt, talán az ATA carnet – a dokumentum, ami a hangszerek listáját tartalmazza, és Angliába meg Svájcba kellett. Szerintem látta rajtam a srác, hogy összedőlt bennem egy világ, és talált egy kiskaput, amivel mégis el tudtuk intézni helyben.
Az utazás is trükkös volt, mert akkor még nem volt turnébuszunk, és Máté szüleinek a Volkswagen Boráját kértük kölcsön az útra, amivel már belföldön is alig mertünk bárhova elindulni, nemhogy lenyomni egy amszterdami utat – ott volt ugyanis a találkozási pont. Nem volt más választásunk, és bezsúfolódtunk három doboz merchcsel, a hangszerekkel, pedálokkal, dobkiegészítőkkel, plusz fejenként háromheti cuccal; tényleg csoda, hogy elindult alattunk.
Amszterdamban aztán otthagytuk az autót és két nightlinerrel toltuk a turnét, viszont már a visszafele úton derült ki, hogy minket nem ugyanott fognak kidobni, hanem Párizsban. Konkrétan az utolsó reggel kiraktak az út szélére az összes cuccunkkal együtt. Az volt a legjobb megoldás, hogy átkínlódtuk a cuccokat a buszpályaudvarra és megvártunk az este 10-es Flixbust a januári fagyban egy nyitott váróteremben a gettó közepén, majd utaztunk 8-10 órát vissza Amszterdamba. Még most is fázom, ha erre visszagondolok. (nevet)
A társaság is nagyon jó volt. Már az első holland állomáson odaköszönt hozzánk a Fleshgod dobosa magyarul – mint kiderült, ő félig magyar, félig ukrán származású, úgyhogy ez meg is adta az alap hangulatot. Sokat lógtunk együtt a görög W.E.B.-bel meg az izraeli Structurallel is. A koreaiak (Dark Mirror ov Tragedy) is hatalmas arcok voltak, meg volt egy japán csapat, az Ethereal Sin is.
Ezen a turnén viszonylag sokat buliztunk, mert két busszal mentünk, és pont a másikban lakott a turnémenedzser meg a Fleshgod, úgyhogy szabad volt a pálya. Volt a buszunk emeletén egy ’VIP szoba’, amit kb. csak mi használtunk – volt benne saját hűtő, fotel meg asztal. Az állomásokon megmaradt piákat mindig összegyűjtöttük ebbe a hűtőbe és néha tartottunk bulikat, de azért nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap szétestünk, mert azért képben kellett lenni, rengeteg meló volt egész nap.
Az Orphaned Land-turné sokkal kisebb volt ennél, kisebb helyeken is játszottunk meg sajnos kevesebb embernek is, de itt is voltak bulik, amik eszméletlen jól sikerültek. Egy átlagos turné inkább erre a mostanira hasonlít, csak mi elsőre belecsöppentünk egy átlagon felüli turnéba, így egy picit magasan volt a léc.. De abszolút pozitívan értékeljük ezt a három hetet, és simán bevállalnánk újra.
Az a helyzet, hogy még mindig az aktív koncertezéssel lehet a legkönnyebben rajongói bázist építeni, ezt nem igazán lehet ’megúszni’. Lehet nyomni a social hirdetéseket meg hatalmas nézettséget/hallgatottságot elérni a Youtube-on meg a streaming oldalakon, de nekem az a tapasztalatom, hogy azokból lesznek az igazi fanok, akik élőben is láttak és be tudtad szippantani őket a kis világodba.
Sokan voltak ezen a turnén, akik már láttak minket korábban és kifejezetten ránk jöttek, ami tök jó érzés volt. Vagy volt egy srác Hollandiában, aki csak miattunk vett jegyet, de lekésett rólunk, ezért cserébe megvette az összes merchünket, hogy támogasson minket, mi meg csak pislogtunk.
De visszatérve, a hallgatottsági statisztikáinkból egyértelműen látszik, hogy hol koncertezünk sokat, például Romániában és Németországban is ugyanannyian hallgatnak minket, mint itthon. Meg valamiért az USA nagyon megy, de oda azért még idő lesz eljutni. (nevet)
A társaság itt is nagyon jó volt, újra találkozhattunk a Structurallel, volt egy svájci zenekar, a Science of Disorder, a francia Lone Survivors meg ugye az Orphaned Land Izraelből. Egy turnén 0-24-ben össze vagy zárva a többiekkel, úgyhogy viszonylag gyorsan megtörik a jég, és már az első napokon meg tudod ismerni a másikat.
Erre az egyik legjobb sztorim az, hogy az első állomáson, Siegburgban kipakoltunk, kajáltunk, majd volt egy kis időnk semmittenni a koncert előtt. Én bementem az egyik backstage-be egy kicsit dolgozni, és beült mellém a Science of Disorder dobosa. Szó nélkül elővett egy könyvet és elkezdett olvasni. Két órát lenyomtunk egymás mellett egy árva szó nélkül. Olyan kocka arcnak tűnt, vékony, hosszú hajú, szemüveges figura, mondom tuti valami fantasyt olvas. A második nap már váltottunk pár szót, elmondta, hogy ő session zenészként van itt a turnén. Kérdeztük, hogy iszik-e velünk egy sört és nagy vonakodva elfogadta, de mondta, hogy ez a társaság nem igazán szokott inni meg bulizni. Koccintottunk, aztán az első sör után úgy feloldódott, hogy onnantól kezdve csak sörrel a kezében láttam az egész turnén, legyen reggel vagy este. Megtanítottam neki, hogy lehet a legbuzisabban kimondani a szót, hogy ’Egi’, és onnantól akárhányszor elmentünk egymás mellett, ezt nyomtuk, a megfelelő kéztartással kísérve. Ja, és kiderült, hogy a könyve valami elméleti jazz könyv volt, amit meg akart tanulni a turné végéig – bár ennyi sör mellett nem tudom, sikerült-e neki.”
„sokan örülnek, hogy végre nem egy sokadik komolykodó, feketébe öltözött metalbandát látnak.”
Hogy fogadja a közönség – magyar és külföldi – a zenekar sajátosan színes külsőségeit?
Evi: „Tetszik nekik, tök sokan szoktak odajönni hozzánk, hogy örülnek, hogy végre nem egy sokadik komolykodó, feketébe öltözött metalbandát látnak. Persze van, akit kiakaszt Balázs mankinije, de ezt teljes mértékben megértem. (nevet) Sokan kiemelik azt az eklektikusságot, ami a mondanivalónk és a megjelenésünk között van, és baromira örülök, hogy ez mindenféle magyarázkodás nélkül átmegy az embereknek.”
Dani: „Én is örülök, hogy átjön az eklektikusság. Szeretnénk azt az üzenetet átadni – ha már a szövegek ilyen komoly dolgokról szólnak –, hogy bár az élet tele van sötétséggel és dühvel, attól még rengeteg szín és öröm is van benne. Kicsit ez a minden rosszban van valami jó üzenet átadásáról szól.”
Fűr Balázs dobos a neonszíneken túlmenően is elég egyedi látványt képvisel, ha az időjárás engedi. Honnan jött ez a színpadi outfit?
Evi: „Engem rendkívül szórakoztat, hogy öltöztethetem a zenekart és gyakorlatilag bármit kitalálok, felveszik. (nevet) Mindenkinek kitaláltam egy-két egyedi stíluselemet meg ruhadarabot, amitől felismerhetők lesznek a színpadon, és azon agyaltam, hogy ezeket a merchbe is be kéne hozni. A mankini amellett, hogy gyönyörűen világít a sötétben, kellőképpen megjegyezhető, kiakasztó és a merchben is elfér, vitték is rendesen a fesztiválokon.”
Evi, sokan emlékeznek rá, hogy ’22 nyarán színpadra léptél a Steel Panther budapesti koncertjén. Az hogy jött, és milyen élmény volt?
Evi: „Még a covid előtt voltam tesómmal Münchenben egy dupla Steel Panther-koncerten, egyébként pont a Backstage nevű helyen, ahol most az Orphaned Land-turné alatt játszottunk is, iszonyú menő hely. Ott rákérdeztem náluk, hogy amikor majd jönnek Budapestre, beugorhatok-e egy számra gitározni, és azt mondták, hogy persze.
Aztán persze a lezárások miatt a turné is offos volt és nem jöttek Budapestre, csak ’22 nyarán. Tesóm jóban van a dobossal, és rajta keresztül megkérdeztem újra, hogy mit szólnának, hogyha beugranék. Erre azt válaszolták, hogy ők nem szeretik ezeket az előre megbeszélt dolgokat, inkább spontának. Úgyhogy gyakorlatilag elutasítottak, de ettől függetlenül megtanultam gitáron azt a dalt, ami szerintem a legkönnyebb volt, meg aminek nagyjából el tudtam játszani a szólóját, ki tudja alapon.
Elmentem a koncertre, végigbuliztam nagyjából a harmadik sorban az egészet, aztán leesett, hogy pont azt a dalt tanultam meg, aminél lányokat szoktak felhívni a színpadra, szám szerint tizenhetet. Na mondom, nekem benne kell lennem abban a tizenhétben. Mikor jött a konferálás, előretolakodtam és sikerült felmennem. Már konferálták fel a dalt, amikor tudtam, hogy eljött az idő, most vagy soha, vagy odamegyek a gitároshoz és elkérem a gitárt, vagy végigtáncikálom a dalt a csajokkal – azt meg nem nagyon szeretném, mit keresnék én ott? Úgyhogy odamentem és megkopogtattam Satchel vállát, és megkérdeztem, hogy eljátszhatom-e a számot. Elsőre nem értette és őszinte meglepettséget láttam az arcán, aztán vigyorogva rám tette a gitárt, ami leért a bokámig körülbelül. (nevet) Az egész szám alatt annyira izgultam, hogy alig láttam, és azt ismételgettem magamban, hogy most muszáj jelen lennem és átélnem ezt az egészet, és nem szorulhatok be a fejembe az izgalomtól, nyissam ki a szemem. Életem egyik legnagyobb élménye volt.”
A Wacken Metal Battle-ön az utóbbi három évben mindig másodikak lettetek. Ezt hogy élitek meg?
Evi: „Szarul, de büszkén! (nevet) Asszem idén nem is lesz Magyarországon, szóval legalább nem kell összevesznünk a zenekarral, hogy beadjuk-e negyedjére is.”
.
Az új albumhoz készült már négy baromi erős videóklip is. Van mit mesélni a forgatásokról, vagy amit tudni kell, benne van a klipekben?
Evi: „Rengeteget tudnék mesélni mindegyikről, de ez akár egy külön interjú témája is lehetne, úgyhogy röviden tömören mondok mindegyik forgatásról egy-két fun factet. Suffer Together (a partibuszos) – ellopták a gitárom, de meglett. Blackened Sky (a festékdobálós) – 46 másodperc alatt készült a videó, utána festékesen kizártuk magunkat a lakásból. Mundane (a játéktermes) – Axl Rose is szerepel a klipben. Blood Marks (a tanyás) – Dani megtanult tehenet fejni.
A Suffer Together forgatását még sokáig fogjuk emlegetni valószínűleg, mert azután lopták el a gitárom. A dal a társas magányról szól, amikor hiába vesznek körül emberek, meg hiába csillog minden, akkor is egyedül érzed magad. Egy bérelhető partibuszban forgattunk ehhez jeleneteket, és a végén a Barhole sarkán raktak ki minket, ahol nem lehetett rendesen leparkolni, csak megállt fél percre a sofőr keresztben az utcán. Mi rohamtempóban elkezdtünk kipakolni, és mindenki azt fogott meg, amit éppen ért.
Nem tudom, hogy ki vitte le a gitárom, de valószínűleg le lett támasztva az utcán a falhoz és egy pillanatig nem figyeltünk oda és már fel is kapta valaki. Kihívtuk a rendőröket, meg azonnal posztoltam mindenhova, hogy eltűnt. Másnap reggel bementem a rendőrségre és újra elmondtam a részleteket, meg őrült keresésbe kezdtem a neten, felkutattam minden csoportot, fizetett hirdetést indítottam a környező országokra, meg ráírtam külföldi ismerőseimre is, hogy segítsenek keresni. Az volt a gyanúm, hogyha valaki még aznap eladta a gitárt, akkor valószínűleg másnap már Szerbiában vagy Romániában lesz egy piacon, úgyhogy jó, ha ott is keresem.
Az volt a tervem, hogy egyesével bemegyek az összes zálogházba, bizományiba meg hangszerboltba, de hálistennek két nappal később rámírt Facebookon egy idősebb bácsi, hogy nála van, nemrég vette a Bakancsos Piacon 30.000 Ft-ért, aztán meglátta a neten, hogy lopott, és szeretné visszaadni. Egy órán belül már nálam is volt, úgyhogy szerencsém volt. Három nappal ezután bementem a rendőrségre, mert módosítanom kellett a bejelentésem arra, hogy meglett a gitár, és kiderült, hogy még ki sem került az ügy az illetékes emberhez, el sem kezdték keresni… Annak a 750 embernek köszönhetően lett meg, akik megosztották a neten a posztom, úgyhogy innen is nagyon köszönöm ismét!
„ötszörös tempóra gyorsítva kellett a számot elindítanunk, és összesen 46 másodperc alatt tudtuk felvenni a fő jelenetet”
A Blackened Sky klipjéhez a Suffer Together forgatásán jött az ötlet. A Selfie Múzeumban vettük fel azokat a jeleneteket, ahol Dani egy kád pénzben ülve énekel. Pete, a videósunk vette észre, hogy van egy festékes szoba is, és kitalálta, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy ilyen belassított videót, ahogy állunk egy helyben, amíg festékekkel dobálnak minket. Ehhez ötszörös tempóra gyorsítva kellett a számot elindítanunk, és összesen 46 másodperc alatt tudtuk felvenni a fő jelenetet. Itt már nem volt visszaút, mert ha egyszer összefestékeztek, onnantól már nem tudtuk újravenni a jelenetet, tehát egyetlen dobásunk volt csak. Nem is gondolnátok, mennyire nehéz egy helyben és rezzenéstelenül állni, miközben arcon dobnak festékkel. (nevet) Nekem elsőre belement a szemembe, és azt hittem, kifolyik a szemem, mire vége lett, alig bírtam nyitva tartani. A 46 másodperc után persze vettünk még fel vágóképeket, de összességében ez volt a legrövidebb forgatásunk valaha. Ja és aznap zártuk ki magunkat a lakásból, úgyhogy még hívnunk kellett egy lakatost, hogy haza tudjunk menni, elég poén volt ilyen szerelésben.
.
A Mundane a hétköznapiságtól való félelemről szól, és már viszonylag hamar tudtuk, hogy egy játékteremben akarjuk leforgatni. Máté találta meg a Gamerland nevű helyet, ami tökéletesen passzolt a megálmodott arculatunkhoz és ki is adták nekünk az egész helyet egy délutánra. A klip maga semmi különös, igazából egy kurvajó image klipet akartunk néhány extra jelenettel, és ez maximálisan sikerült is. Ezután nem ért minket semmilyen atrocitás. (nevet)
A Blood Marks az a klipünk, ami a leglazábban kapcsolódik csak a dalhoz. A szám az azzal kapcsolatos dühről szól, hogy a különböző mentális betegségeket az ember továbbörökítheti. A farmos ötlet önnan jött, hogy a zenei alapban vannak countrys vonások, meg szerettünk volna visszautalni arra, hogy mi mind a négyen vidékről származunk valamilyen ágról. Az előző zenekarom dobosa ajánlotta a helyszínt, a Csikós-tanyát, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Annyi állat volt, annyi eszköz és annyi minden, amit ki lehetett próbálni és tudtunk használni a klipben, hogy nem is sikerült mindent felvennünk. A daráló például jó poén lett volna, de már nem volt rá idő. A kedvenc jelenetem a klipben, amikor Dani feji a tehenet, miközben egy másik elkezd pisilni mellette – ott az arcán őszinte a reakció, csak épp ment a felvétel és poén volt beletenni a klipbe.”
A Blood Marks klipje mezőgazdasági környezetben játszódik. Van ehhez a közeghez személyes kapcsolódásotok?
Evi: „Konkrétan nincs, csak közvetve. Én szolnoki vagyok, és mindenkinek a zenekarból van valamilyen szolnoki kapcsolódása. A klipet Tiszapüspökiben forgattuk, ami ott van a környéken. De egyikünk sem tanyán nőtt fel vagy ilyesmi, csak poénnak gondoltuk, hogy egy ilyen környezetben vegyük fel a klipet, mert a gitártéma egy kicsit countrys.”
Dani: „Budapesti születésű gyerekként nincs sok közöm sajnos ehhez az életmódhoz, de azt el akartam mondani, hogy számomra ez volt a legszórakoztatóbb klipforgatás.” (nevet)
.
És hogyan tovább, mik a következő lépések?
Evi: „Most ezerrel a lemezbemutatóra készülünk, ami október 25-én lesz az Akváriumban a Darkmesszel és az Aspectsszel. Szerencsére a turnén egymás után tizenhétszer el tudtuk játszani az albumot, úgyhogy a rutin már megvan, de nyilván hosszabb szettel készülünk. Fel akarunk venni a koncerten egy live EP-t is, ami megjelenik majd klipekkel együtt és valószínűleg a streaming oldalakon is. Ezután még az album dalaiból minimum kettő-háromhoz tervezünk klipet forgatni, az egyik egy viszonylag nagyobb költségvetésű és komplexebb sztori lesz, ezért valószínűleg csak jövőre leszünk kész vele. Folyamatban van pár új zenei ötletünk is, meg próbálunk kisebb turnékat szervezni magunknak főleg Romániában és Angliában. Már vannak ötletek az új albumhoz is, de ez még odébb van.”
(Az interjú eredetileg az októberi digitális különszámunkban jelent meg.)