Kiadó: 20 Buck Spin / Írta: Schmidt Péter / 8
Nate Garrett, a Spirit Adrift énekes-gitáros-agytrösztje hívta létre ezt az egyszemélyes formációt, azzal a nem titkolt céllal, hogy egyik régi nagy kedvence, a lassan másfél évtizede nem létező Type O Negative zenei örökségének mentén alkosson új muzsikákat. Nem tribute-jellegű újrajátszásról van tehát szó, hanem Nate által egy személyben írt, hangszerelt és feljátszott saját dalokról, melyek azonban gyakorlatilag egy az egyben a Type O jellegzetességeit, stílusjegyeit viselik magukon – mindez pedig bevallottan a legteljesebb szándékossággal történt-történik így. Magyarán itt nem az a helyzet, mint anno az igen erősen Led Zeppelinre hajazó dalokkal előállt Kingdom Come esetében, akik a legnagyobb lelki nyugalommal nyilatkoztatták ki, hogy Plantéket ők bizony életükben nem hallgatták (a nyolcvanas évek második felének Amerikájában, no persze…) – épp ellenkezőleg, itt egy régi kedvenc iránti deklarált tiszteletadásról van szó. Volt és van példa ilyesmire (pl. a Hellhammer munkásságára reflektáló Warhammer esetében), nem teljesen egyedi jelenség azért ez, ám ettől persze még lehet, és talán kell is vitatkozni ennek az egésznek a létjogosultságáról. Mindazonáltal, mivel jelen esetben a megvalósítást tekintve teljesen korrekt, a Type O és Peter Steele emlékéhez méltó nótákban ölt testet a szándék, a magam részéről én nem érzem kínosnak vagy pláne blaszfémikusnak a dolgot. Sőt. Ha a zöld helyett koncepciózusan kék színnel operáló borítót, vagy az azon jellegzetesen Type O-módra elhelyezett feliratokat, netán a dalcímeket nézzük, akkor egyértelmű a szitu – nem is beszélve a Nate-tel készített interjúkról, ahol emberünk szépen el is magyarázza, miről is szól részéről ez az egész. Az albumot mindezek tükrében érdemes végighallgatni.
Mindösszesen 41 percben egy felvezető hangjátékot és hat dalt vonultat fel egyébként a Faded Dream – ezen rövidség mondjuk speciel pont nem Type O jellegzetesség, de ezen túlmenően tényleg az egykori Steele & Co. világának megidézéséről szól a mutatvány. A lemezmegjelenés előtt már közzétett Lost Silver indítja az anyagot, ez tényleg amolyan esszenciális darab, kb. az összes vonatkozó jellegzetességgel megtűzdelve. Engem viszont leginkább nem ez, hanem a két hosszabb nóta húzott be: a LATW2TG (feloldása: Laughing All The Way To The Grave) jó zsíros, sabbathos riffeket is felvonultat, míg a záró, közel tíz perces Promethean Gift részben álmodozósabb, hipnotikusabb, néhol szinte Pink Floyd-os hangvételben (is) fogant. Nálam összességében tehát jól működik az album, a koncepciót a magam részéről értem és tolerálom – a Sal Abruscato-féle A Pale Horse Named Death mellett simán elfér ez is a rendszeremben.
