Kiadó: Hectic Records / Írta: Schmidt Péter / 5
Roppant hangzatos, önbizalomtól fűtött promószövegekkel lépett ki a fényre pár hónappal ezelőtt ez a formáció – a névsort végignézve ennek lehetett is (volna) alapja, hiszen a kaliforniai kvintettben olyan arcok egyesítették erejüket, mint a gitáros Rick Hunolt (ex-Exodus) és Doug Piercy (ex-Heathen, ex-Anvil Chorus. stb.), az énekes Katon W. DePena (Hirax), a dobos Will Carroll (Death Angel), illetve bőgőn egy bizonyos Tom Gears. Ha a nevek alapján old school thrash metalra tippelsz, akkor nyertél is, a Nefarious valóban ebben utazik – egyébként ők maguk is vérszomjas, odabaszós thrasht ígértek az előzetes nyilatkozatokban.
És hogy mindez miként viszonyul az igazsághoz? Háááát, meglehetősen felemásan, sajnos. A régivonalas thrash mondjuk megáll, legalábbis a stiláris jegyek alapján egyértelműen ide sorolhatjuk az Addicted To Power nyolc nótáját. Ami viszont a vérszomjas energikusságot illeti, nos, hát abban bizony vannak erős hiátusok. Hiába van itt az egykori legendás H-Team egyik fele Hunolt személyében, és hiába penget a másik oldalon a Heathenben edződött Doug Piercy, a gitármunka mégis meglehetősen fantáziátlan és lapos, jobbára olyan riffek jönnek csak szembe, amik már 30-35 évvel ezelőtt sem okoztak volna különösebb földindulást. 2025-ben meg pláne nem.
Ugyanígy DePena vokalizálása sem az igazi, nála valahol a dallamosság és a nyers agresszió között esik két szék közt a pad alá a mutatvány. Ahhoz sajnos meglehetősen seszínű a hangja, hogy úgy tudjon énekelni, mint teszem azt Erik a Flotsamből vagy David a Heathenből, viszont az a fajta mániákusság és ösztönös ráspolyosság is hiányzik belőle, ami pl. Paul Baloff sajátja volt. És bömbölni sem tud úgy, mint földije, a testamentes Chuck Billy. Szóval akármennyire szimpatikus fickó amúgy a jó Katon, és bármennyire is elhiszem neki a fanatikus elkötelezettséget, énekesként nem adja el valami jól a sztorit.
Még Will Carroll dobolása, meg a szólómunka mentik úgy-ahogy a helyzetet, ezen a téren legalább rendben van a dolog jobbára. Ami viszont fájó pont még, az a megszólalás: ennyire tompa, szárazon zörgő dobsoundot nem hallani minden nap, de az általános hangzáskép úgy en bloc is meglehetősen erőtlen és szürke. Mindezek ellenére két-három működőképesebb dal azért akad, a hármas Master Plan és a záró One Nation Enslaved felmutatnak némi fantáziát, de önmagában ez mégiscsak kevés a dicsőséghez. Nálam egyértelmű csalódás az album.
