Kiadó: HAMMERHEART / Írta: MILÁN PÉTER / 9
Noha a doom metal a fémzene eredeti megjelenési formája, a mai napig rendre felbukkannak olyan csapatok, amelyek képesek friss vért injektálni az ódonnak tűnő organizmusba. Ha nincs is annyi ilyen, mint a black metalban (más zsánerben sincs), a doom is életben van. A 2010-es években sok komoly mű jelent meg a doom vidékein, s ugyan jelenleg nem ilyen rózsás a helyzet e lassú metal vizein, manapság is van mire odafigyelni doom-vonatkozásban. Ezek egyike a 2001-ben alakult Monolithe.
A Párizsban működő zenekar eleinte funeral doomként egzisztált, időközben elkezdtek terjeszkedni, s ma már egészen más képet mutatnak, mint az első lemezeken. Nemcsak zeneileg, de formailag is különleges a Monolithe. A csapatra kezdettől fogva jellemző egy érdekes koncepció, hiszen a korai kiadványok egy-egy terjedelmes szerzeményt tartalmaztak, s a későbbiekben is egy sajátos rend és formula szerint készítették a lemezeket. A franciák szeretik a matematikát, a szabályosságot, kiadtak olyan lemezeket, amelyeken három db 15 perces tétel szerepelt, volt 7 perces számokat tartalmazó album, de olyan is, amelyen 4 és 8 perces dalok váltották egymást szisztematikusan. Akit érdekelnek a részletek, utána tud nézni. A Black Hole District című új album, mely sorrendben a tizedik, ismét új koncepciót követ: egyperces instrumentális bevezetők és tízperces kompozíciók alkotják. Ha ez konkrétan a zenei tartalomra nincs is hatással, e felfogással a Monolithe teljesen egyedi jelenség a teljes metal-mezőnyben. Nem is lehet könnyű e szabályt betartva zenét írni.
A fentiek fényében nem lehet meglepő, ha a Monolithe zenéjét progresszív doom metalnak hívjuk, mert a zene komoly tartalommal tölti fel a szimmetrikus kereteket. A funeral doom épphogy nyomokban van jelen, inkább doom/death metallá alakult át, ami leginkább vaskos riffek formájában mutatkozik. A Monolithe-ban mind lemezen, mind élőben hatan vannak (nem teljesen egyezik a kettő), közülük hárman gitároznak, ami nem lehet meglepő a zene fényében. A doomos alaptémákat minduntalan dallamok, harmóniák tarkítják, s a gitárok mellett olyan szintitémákat is hallhatunk, amelyeket a nagy billentyűs varázsló, Vangelis használt. A franciák merítenek a múltból, a ’70-es évek progresszív rockja is megfigyelhető a sűrű barázdák között, de a szövegtémákhoz kapcsolódóan a sci-fi-érzés is mindig jelen volt a Monolithe zenéjében. Mindez egy kimondottan egyedi hangzásvilágú, intelligens zenében ölt alakot. Hosszú instrumentális szekciókat hallhatunk, ahol szünetel az ének. Utóbbi alapesetben hörgés, de Frédéric Gervais személyében dallamos hangú énekessel is rendelkeznek. A néha fellelhető narrációk nyilván az elbeszélt disztópikus történet szempontjából lényegesek.
A Monolithe zenéjét vélhetően eddig is azok kedvelték, akiket nem feltétlenül kell fülbemászó vagy azonnal ható dallamokkal, témákkal, riffekkel kényeztetni, ilyen minőségben a Black Hole District beleillik a korábbi lemezek sorába. Mindez nem azt jelenti, hogy a zenekar fejest ugrana az értelmezhetetlen, értelmetlen kísérletek laboratóriumi sterilitásába, hiszen szerzeményeik úgy progresszívek, komplexek, hogy megvan bennük a metalos súly, húzás, a death metal vaskossága, amit a dallamok fennköltsége színez át. A záró Those Moments Lost in Time monumentális eposza tökéletesen balanszíroz a metalos súly és a kifinomult dallamok, a doom/death-riffelés és a folyamként áramló hangok között.
Nagyon tehetséges zenekar a Monolithe, s külön óriási teljesítmény, hogy pár évente adnak ki ilyen színvonalú lemezeket. A Black Hole District újabb állomása egy rendkívül izgalmas underground csapat pályafutásának.
