Rendkívül intenzív másfél évet tudhat maga mögött a death metalt játszó zalaegerszegi Monastery. A 2020-ban újraindult csapat az elmúlt időszakban három nagy európai turnén vett részt, Portugáliától kezdve Anglián és Németországon át egészen Szlovákiáig. Ezeken a túrákon az extrém metal színtér olyan legendás hírű zenekarai társaságában léphettek fel, mint a Belphegor, az Atheist, a Cryptopsy vagy a Nile, de volt olyan helyszín, ahol az Asphyx is csatlakozott az adott turnéhoz. A Monastery dobosával, Kovács Róberttel beszélgettünk élményeikről, tapasztalataikról és a turnézás hátteréről.   

(Szöveg: Gyuricza Ferenc · Fotó: Gyuricza Ferenc, zenekari archívum)

–

A zenekar 2020-as újjáalakulása óta nemcsak új, illetve újrakiadott albumokkal jelentkeztetek, hanem a koncertezés terén is olyan aktivitást mutattuk, ami szinte példa nélküli Magyarországon. A hazai fellépések mellett ráadásul rendszeresen megfordultok a környező országokban, továbbá az utóbbi másfél évben három komoly nemzetközi turnén is részt vehettetek. Ez utóbbi minek volt köszönhető?

„Az egész történetet oda vinném vissza, hogy 2023 nyarán, tehát másfél esztendővel ezelőtt két évre és két albumra szóló szerződést kötöttünk a spanyol Art Gates Records lemezkiadóval. Nem titok, nem azért kaptunk tőlük ajánlatot, mert akkora nagy ászok lettünk volna, hanem azért, mert láttak bennünk lehetőséget, amiről azt gondolták, hogy kölcsönösen gyümölcsöző lehet mindkét fél számára. A hangsúly a kölcsönösségen van. Olyan ajánlatot, mint amilyet mi kaptunk, csak annak tesznek, akiben látják a potenciált. Ha nem látták volna azt, hogy van bennünk eltökéltség, kurázsi, s még jók is vagyunk, akkor biztos vagyok benne, hogy nem keresnek meg bennünket. Persze, azt sem akarom elhallgatni, hogy egy ilyen szerződésnek ára van, de ami azóta történt, az bennünket igazol, s tulajdonképpen mindent nekik köszönhetünk. Azt, hogy a From Blood albumunk Európa minden országában, de a tengerentúlon is elérhető, azt, hogy a hallgatottságunk a Spotifyon mára túllépte a havi húszezer főt, hogy három nagy európai turnén vehettünk részt, és azt is, hogy ma már heti szinten kapjuk az újabb és újabb turnéajánlatokat vagy fesztiválmeghívásokat.”

Azt mondod, ára van egy ilyen szerződésnek. Értsük ezt úgy, hogy ti fizettetek azért, hogy kiadják a From Blood albumot?

„Igen, ez így van, de ez bevett szokás, így működik a zeneipar. Egy bizonyos szint alatt, s most nem arról beszélek, hogy ki milyen jó, hanem arról, hogy ki mennyire ismert, csak így tudsz csatlakozni egy nagyobb nemzetközi turnéhoz. Mit gondolsz, azok közül a zenekarok közül, akik egy-egy nemzetközi turné support résztvevőjeként eljutnak Budapestre, hányan járják ugyanezt az utat? Elárulom, szinte mindenki! Összegekről nyilván nem szeretnék beszélni, hiszen mi sem turkálunk mások zsebében. Maradjunk annyiban, hogy egy méltányos összeget kértek tőlünk, amiért viszont rengeteg mindent ígértek. Igaz, hogy ezek egy része ilyen vagy olyan okok miatt nem valósult meg, viszont kompenzálásképpen megkaptuk a lehetőséget a turnézásra, amivel szerintem még jobban is jártunk.

Nézd, ha nem fogadom el, akkor egy másik út állt volna előttem. Az, amin nagyon sok olyan zenekar jár, aki nem hajlandó áldozni a sikerért, csak várja a csodát. Mi is megtehettük volna, hogy felkopácsoljuk a dalokat a házi stúdiónak nevezett garázsban, pincében vagy műhelyhelyiségben, s aztán kiadjuk a CD-nket mi magunk, de akkor biztosan nem tartanánk itt. Az Art Gates Records munkatársai elég jól mozognak Európában, és értik a dolgukat. Megfuttatták a klipjeinket, legyártatják a termékeinket, s megtolták a zenekart a sajtóban is. Német magazinoknak, az olasz, a spanyol és a portugál Metal Hammernek adtunk interjút, azaz nem holmi, senki által nem olvasott webzinekben szerepeltünk. S ami még nagyon fontos, folyamatosan elszámolnak felénk. Ötvenkét éves vagyok, harmincöt éve zenélek, de ők az első kiadó, akikkel ilyen korrekt üzleti kapcsolatban állunk. Jogdíjat kapunk, illetve részesedést a CD- és a mercheladásból, valamint a Spotify-meghallgatások után is.”

.
Utaltál arra, hogy a turnézás lehetőségét is a kiadón keresztül kaptátok…

„Igen, az Art Gates Records ugyanis turnészervező ügynökségekkel is kapcsolatban áll. Ők vetették fel, mi lenne, ha csinálnánk egy tesztet, s részt vennénk az I Am Morbid európai turnéjának három állomásán. Nagyon örültünk a lehetőségnek, s azonnal elfogadtuk, nyilván azért is, mert az I Am Morbid főnöke, David Vincent egy legenda, s mindannyiunk számára igazi példakép.

Két lengyel fellépésünk volt, valamint Budapest, és zseniális volt mindhárom koncert. Persze ennek is volt bekerülési költsége, hiszen önerőből kellett elutaznunk Lengyelországba, illetve a szállást is magunknak kellett intéznünk, de ha filléreskedem, és nem lépem meg, akkor ma nem tartanánk itt. Az I Am Morbid-os miniturné után ugyanis megkaptunk életünk nagy lehetőségét, egy három évre szóló szerződést a The Flaming Arts Agencytől, aminek első hozománya rögtön egy tizennégy állomásos európai turné lett a Belphegor, az Arkona és az Atrocity társaságában.”

__________
„Tudnod kell, ha valaki leüvölti a fejed valamiért, az az adott pillanatnak, az adott szituációnak szól. Lehet, hogy ott összeszólalkozol vele, de fél óra múlva már együtt isszátok a sört a backstage-ben. ”

Mit kínált az ügynökség?

„Azt, hogy három éven keresztül minimum évi két európai turnén vehetünk részt. Ebből eddig három valósult meg, a tavaly őszi Belphegor-turné, majd ez év elején az Atheist és a Cryptopsy előtt léptünk fel tizenöt helyszínen, s végül ősszel a Nile turnéjának tizenkét állomásán is játszhattunk. Ennél azonban jóval több ajánlatot kaptunk, de mindent nem tudunk elfogadni.”

Hogy sikerültek a turnék?

„A Belphegor nagyon jól, annak ellenére, hogy kifejezetten rosszul indult. Koncerttapasztalatunk volt már bőven, s előtte is játszottunk viszonylag sokat külföldön, főleg a környező országokban, de ez azért mégiscsak más szint. Béreltünk egy lakóautót, lefoglaltuk a szálláshelyeket, s elindultunk. Nagyon vártuk, nagyon készültünk rá, de rögtön az első helyszín veszekedésbe torkollott. Svájcban lett volna a koncert, ahova mindenki késve érkezett meg, ezért nem maradt elég idő a beállásra. Mi konkrétan 10 perccel a kapunyitás előtt kezdhettük volna meg a soundchecket, ezért némi vita után ezt a koncertet elengedtük. Volt bennünk duzzogás, de utólag kiderült, hogy jól döntöttünk, ezzel ugyanis olyan gesztust gyakoroltunk, amit később mindenki értékelt. Elsősorban a Belphegor főnöke,
Helmuth, aki teljhatalmú főnök volt azon a turnén.”

Ez miben nyilvánult meg?

„Leginkább talán abban, hogy a negyedik vagy ötödik koncert után üzent, hogy teljesen elégedett velünk. Rugalmasak vagyunk, nem húzzuk az időt, hanem gyorsan beállunk, s első fellépőként még hangulatot is csinálunk. Mindezt Vörös Attilán keresztül üzente meg, ugyanis a turnén Attila volt a gitártechnikusa. Ez egyébként nekünk is nagyon jól jött, hiszen Attila nagyon sokat segített, s miután ő együtt utazott a turné­buszban a Belphegorral, és a két másik zenekarral, így folyamatosan hírekkel is ellátott bennünket. Állandóan tudatta velünk, hogy mi a többiek véleménye rólunk.”

A nyitó konfliktust leszámítva más problémátok nem is volt?

„Csak az Arkona gitárosával volt egy kis nézeteltérésünk, de az leginkább nyelvi nehézségekből fakadt. Ezt leszámítva semmi gond nem volt, még abból sem csináltak problémát, hogy az egyik helyszínen véletlenül megettük a Belphegor számára félretett pizzákat. A súrlódások amúgy elkerülhetetlenek, amikor közel harminc ember két héten keresztül éli az életét összezárva. De azt is tudnod kell, ha valaki leüvölti a fejed valamiért, az az adott pillanatnak, az adott szituációnak szól. Lehet, hogy ott összeszólalkozol vele, s akkor, abban a pillanatban elküld a jó édes anyádba, de fél óra múlva már együtt isszátok a sört a backstage-ben. Ezt meg kell szokni, hiszen nincs értelme hisztizni, mert előzenekar tagjaként úgyis te húzod a rövidebbet.”

Ez azt jelenti, hogy hierarchikus rend jellemzi a turnét?

„Nagyon. Általában a turnémenedzser áll mindenki felett, kivéve néhány esetet. A Belphegor-turnén egyértelműen Helmuth volt a főnök, mindenki vigyázzba vágta magát, ha megjelent, csak Krulle (Alexander Krull, az Atrocity énekese) nem. Őt annak ellenére szintén hatalmas tisztelet övezi, hogy az Atrocity csak a harmadik zenekar volt a turnén. Helmuth jelenléte olyan szinten nyomasztotta a többieket, hogy valósággal remegtek tőle.

Elmondok egy történetet. A Belphegor-turné hangmérnöke egy rettenetesen beképzelt fickó volt. A hangmérnökök, aki amúgy nagyon ügyesek, nagyon értik a dolgukat, általában el vannak szállva maguktól, de ő különösen. Iszonyatosan nagy volt az arca, állandóan kiosztott mindenkit, egészen addig, amíg Helmuth meg nem jelent a színpadon. Onnantól kezdve a fickó teljesen meghunyászkodott, lehajtott fejjel teljesítette Helmuth minden kívánságát. A hierarchia a helyi
szervezőkön is érződik. Volt olyan hely, hogy megérkeztünk, és a főzenekarok tagjait azonnal meghívták kávézni. Minket nem. Ha kértünk, persze kaptunk, de ugye, érzed a különbséget?” 

Mennyire kerültetek baráti viszonyba a főzenekarokkal?

„A Belphegor tagjaival nagyon jól összebarátkoztunk. Az utolsó koncert annyira jól sült el Bécsben, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot, sőt, Helmuth személyesen választott ki bennünket az idén ősszel lezajlott újabb európai turnéjukra. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk elfogadni, ugyanis ütközött a Nile-turnéval, amire viszont már előtte leszerződtünk. A következő Belphegor-turnéra viszont mindenképpen szeretnénk visszamenni. Az Arkonával és az Atrocityvel ugyanez a helyzet. Krulle rengeteg hasznos tanáccsal látott el bennünket.

Az Atheist és a Cryptopsy turné talán még jobb hangulatban telt, azért is, mert ott már mi is együtt utaztunk a többi zenekarral a nightlinerben. Az Atheist énekese, Kelly Shaefer, vagyis az Öreg, ahogy magunk között hívtuk, a fiainak szólított bennünket. Amikor Milánóban vége lett a turnénak, odajött hozzánk, hogy szeretne velünk egy képet. Érted? Kelly Shaefer, az extrém metal színtérnek az egyik legnagyobb legendája szeretne velünk közös képet!? Majdnem lefostam a bokámat! Megcsináltuk, majd kirakta a saját oldalára azzal szöveggel: ‘Monastery – my boys’.

A Cryptopsy énekese, Matt McGachy elfogadta, hogy szerepeljen a következő albumunkon, aminek a keverését amúgy a gitárosuk, Christian Donaldson végzi. Szerintem ezzel megint lépünk egy szintet, ami a már megjelent Stangled in Torture című új dalunk hangzásán is lemérhető.

A Nile tagjai viszont kifejezetten tartózkodóak voltak, de nemcsak velünk, mindenkivel. Leszálltak a buszról, bementek az öltözőjükbe, és ott gyakoroltak egész nap. Karl Sanders vitte a kis erősítőjét, és órákon keresztül gitározott. Zseniális zenész, de senkit nem enged közel magához, még csak rá sem nézett senkire. A dobos George Kollias ugyanígy, csakis a dobolás érdekelte, semmi más. A basszusgitáros-énekesük, Dan Vadim Von, aki a Morbid Angelben is játszott, pedig rettenetesen mufurc ember.”

___________
„Ez gyakorlatilag munkahely, maximum azt követően érezheted jól magad, ha lenyomtad a koncertedet, lefürödtél, belebújtál a papucsodba, És felmentél a színpad szélére, hogy megnézd a főzenekarokat.”

Hogyan képzeljük el egy turné menetrendjét?

„Ez zenekaron és turnémenedzseren is múlik, de általában minden percre pontosan be van lőve. Mikor érkezel, mikor eszel, mikor állhatsz be, mikor mész fürdeni, mikor pakolod össze a cuccodat. A Belphegor-turnén óramű pontosság működött minden. Ott az Atrocity játszott utánunk, és nem volt pardon. Mire ők lejöttek a színpadról, addigra nemcsak össze kellett pakolnunk, de a zuhanyzással is végeznie kellett mindannyiunknak. A hazai klubozás után nagyon fura volt ebbe belecsöppenni. Ott ébredtünk rá, hogy ez gyakorlatilag munkahely, maximum azt követően érezheted jól magad, ha lenyomtad a koncertedet, lefürödtél, belebújtál a papucsodba, és felmentél a színpad szélére, hogy megnézd a főzenekarokat.

Az Atheist-turnén ugyan ilyen szigor nem volt, de ott is ki volt ragasztva minden reggel a buszajtóra belülről az aznapi menetrend és időbeosztás, és ahhoz mindenki tartotta magát.”

Milyen az élet a turnébuszban?

„Na, az tényleg maximális alkalmazkodást igényel mindenkitől. Egy buszban ugyanis nagyon kevés hely van. Vannak a fekvőhelyek, amit úgy képzelj el, mint egy 180 centiméter hosszú, koporsószerű lyukat. Oda bújsz be, az a te privát szférád. Ezen kívül van két társalgó rész, az egyik fent, az emeleten, a busz hátuljában, a másik lent, elől, közvetlenül a sofőr mögötti részen. Miután ezen a két helyen egyszerre nem fér el mindenki, ezért a turnémenedzser határozza meg, hogy ki hol, s mikor tartózkodhat. Ezt azonban nem kell mindig nagyon szigorúan venni, vagy csak nekünk volt óriási szerencsénk azzal, hogy a világ legjobb srácaival turnézhattunk együtt. Az Atheist/Cryptopsy-turnén ugyanis mindenki nagyon laza volt. Ugyan a felső rész társalgójának ajtajára rögtön kitettek egy táblát, hogy csak a Cryptopsy használhatja, ám ehhez képest Roli (Kovács Roland, a Monastery énekese, Kovács Róbert fia) és Totya (Tóth Ferenc gitáros) minden este ott sörözött velük. Ez persze jól jött ahhoz, hogy nagyon hamar össze is barátkoztunk.”

A sörözés akár tivornyába is fulladhat?

„Annyira azért nem. Az első este azonban történt egy kis baleset. Mivel lerobbant a busz, órákon át nem tudtunk elindulni. Akkor még nem volt különösebb kapcsolat a zenekarok között, senki sem ismerte a másikat, mindenki magába roskadva ült. Nos, Totya túltolta a német söröket, ezért nem találta meg a saját fekhelyét, hanem véletlenül a turnémenedzser ágyába feküdt be. Ebből persze megint volt egy kis feszkó, vagyis az a turné is balhéval indult, de másnapra mindenki elfelejtette a történteket.”

Mennyire kényelmes a fekhely?

„Kényelmes, azzal nincs probléma, viszont rövid, és nagyon szűk. Azt képzelt el, hogy Krulle, aki közel két méter magas, minden reggel összegörnyedve bújt elő a buszból, mert nem tudta kinyújtani a lábait. Nekem ilyen problémám nem volt, viszont azt nagyon nehezen éltem meg, hogy nem tudtam felülni a fekhelyen, sőt, szinte még a fejemet sem tudtam felemelni, mert ott van közvetlenül az arcod előtt a plafon. Van egy kis klausztrofóbiám, minimális bezártság-érzetem, s amikor megláttam, hogy hol kell nekem a tizenöt éjszakát eltöltenem, azt mondtam magamban, hogy ezt nem fogom kibírni. Az első este ezért úgy feküdtem le, hogy nem is húztam be a függönyt, sőt, még a fejemet is kidugtam a folyosóra. A busz persze elringat, s mivel fáradt vagy, hamar elalszol. Tulajdonképpen nagyon jókat aludtam, de elsőre sokkoló volt ez az egész.”

Ennyi ember összezárva azért csak ad ki zajokat éjszaka. Az sem volt zavaró?

„Alapvető szabály, hogy aki ébren van, az maximális tiszteletben tartja, ha a másik alszik. Egyébként ha behúzod a függönyt, szinte semmi zaj nem szűrődik be a fekhelyedre. Én sem akartam elhinni, de valóban így van.”

Milyen szabályok vannak még a buszban?

„Tartsd tiszteletben a másik magánéletét és a magántulajdonát. A hűtőszekrényben felcímkézett kaja vagy az asztalon heverő telefontöltő nem közös cucc, hanem valakié. Ne hagyj rendetlenséget magad körül, mindig mindent pakolj el szisztematikusan. Vécéhasználat csak pisi esetén engedélyezett. Ha nagy dolgod van, szólj a sofőrnek, és az első adandó helyen megáll. Ez általában egy benzinkút az autópálya mellett. Nagyon fontos még, hogy ne legyél paraszt, például ne menj fel a buszba piszkos cipővel, sáros lábbal. Ha megteszed, a sofőr biztosan leüvölti a fejed.”

Hol tudtatok mosni?

„Sehol, de nem is számoltunk vele. Annyi ruhát vittünk, amennyire szükség volt. Ez nyáron egyszerűbb, néhány rövidnadrág, pólók, alsónemű. Télen nyilván nehezebben megoldható. Nekünk tehát nem volt ilyen problémánk, viszont az Arkona tagjai minden este ugyanabban a ruhában léptek fel, amit napközben a turnébusz mellett kihúzott kötélre kiteregetve szellőztettek. Büdösek voltak, mint a dög, de a Belphegor bőrcuccaiból is áradt az áporodott szag.” (nevet)

Tisztálkodási lehetőség?

„Ezt korábban már említettem az Atrocity kapcsán. A legtöbb klubban van zuhanyzó, ha nincs, akkor a helyi promoter foglal egy szobát egy közeli szállodában, s elvisz oda. Azt azonban ne gondold, hogy lehet pancsolni, van egy perced arra, hogy lezuhanyozz. Ezért a Belphegor- és a Nile-turnén, amiken lakóautóval voltunk, inkább a szálláson, vagy útközben, benzinkutakon oldottuk meg a zuhanyzást. Persze, olyanok is vannak, akik megpróbálják elmismásolni a fürdést, volt, hogy másnap, amikor az egyik Belphegor-zenésszel találkoztunk, még mindig látszott rajta az előző esti arcfestés maradványa.” (nevet)

Mit esztek a turnén?

„Amit kapunk. (nevet) Ez általában úgy zajlik, hogy amikor megérkezünk egy koncert helyszínére, ott svédasztalos kínálattal várnak bennünket. Szendvicsek, hidegtálak, saláták. Vacsorára mindig melegételt szolgálnak fel, általában két-háromféle menüből választhatsz, vega vagy vegán opcióval is. Ez már országspecifikus, az olaszoknál például mindenhol tészta van, de azokból a legkülönfélébb változatok. A magyar gyomorhoz a német konyha áll legközelebb, a francia viszont zseniális, azt úgy képzeld el, mint a mesében a terülj-terülj asztalkámat. Olyan ételeket ettem, amikről én, aki marhára húsos, sohasem gondoltam volna, hogy valaha is lecsúszik a torkomon. Humuszt, padlizsánt, patisszont, ilyesmiket. A koncertek után pedig általában pizzát, vagy valami más gyorskaját hozatnak még a helyi szervezők.”

Volt olyan, hogy éhesek maradtatok?

„Sehol. Erre kínosan ügyel mindenki, és ugyanazokból az ételekből választhat a turné valamennyi résztvevője. A főzenekar éppúgy, mint a nyitó banda. Ebben a tekintetben a turnémenedzser és a sofőr között sincs különbség. Egyetlen alkalommal jártunk úgy, hogy mire mentünk volna vacsorázni, minden elfogyott. A Nile turnén történt, hogy az egyik koncert előtti beállás elhúzódott, ezért már nem tudtunk megvacsorázni a színpadra lépés előtt. Mire végeztünk, a többiek mindent megettek. Magunk közt morogtunk is, amiért így jártunk, de miután mi voltunk a legkisebb banda, nem nagyon tehettük szóvá. A turnémenedzser azonban odafigyelt erre is, egy óra múlva benyitott az öltözőnkbe azzal, hogy hozatott nekünk tíz adag frissen elkészített menüt. Ugyanazt, amit a többiek is ettek.” 

Egy koncert sikerének egyik fokmérője a zenekaros termékek fogyása. E tekintetben mi volt a helyzet nálatok? 

„A Belphegor-turnén még nem voltunk rá felkészülve, alig vittünk magunkkal valamint, ezért úgy éltük meg, hogy ez volt a tanulópénz. Az Atheist/Cryptopsy-turné viszont nagyon jól ment. Egyrészt nagy készletet vittünk magunkkal, rengeteg pólót, CD-t, s a másik előzenekar, az Almost Dead tagjaival egymást kisegítve mi magunk árultuk azt. Amikor ők voltak a színpadon, akkor Roli ült be a pultba, amikor mi játszottunk, akkor az ő énekesük árulta a mi termékeinket is. Emellett egy itthoni barátunk tanácsát megfogadva minden koncert után valamennyien kimentünk a pulthoz. Ennek meg is lett az eredménye, sorra jöttek oda hozzánk gratulálni az emberek. Volt, aki csak fotózkodni akart, de elég sokan vettek pólót, CD-t. Azt a turnét anyagilag nagyon jól zártuk. A Nile-turné is jó volt, bár annyira nem, mint az előző.”

Azt mondod, ti magatok árultatok. Itthon az a jogszabály, hogy a koncerteken csak olyan cég árusíthat, amelyiknek van magyar adószáma. A turnék során találkoztatok ehhez hasonló szabályozással?

„Sehol. Sajnos, ebből a szempontból nagyon rossz híre van Magyarországnak, van zenekar, aki ezért nem jön ide. Tudni kell, hogy a zenekarok jórészt ezekből az eladásokból élnek. Ha attól a bevételtől elesnek, vagy kevesebbet kapnak, mint amivel számoltak, akkor borul a matek.”

Milyen szintű lemondást követel tőletek egy ilyen turné?

„A fő kérdés mindig a munkahely és a család. Egy turnét még meg tudsz csinálni az éves szabadságod terhére, többet azonban már nem. Ezért nagyon fontos a munkahely hozzáállása ehhez a témához. Nekünk ezzel is szerencsénk volt, hiszen én vállalkozó vagyok, tulajdonképpen a magam ura, de a többieknek is nagyon rugalmasak a főnökeik. A család már más helyzet. Mindannyiunknak felesége, élettársa van, többünknek gyerekei. Nekem a fiam mellett van egy hétéves kislányom is, akit nagyon nehéz volt ilyen hosszú időre otthon hagynom. Oké, hogy van videóhívás, de az azért nem pótolja a személyes jelenlétet.”

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy feladod?

„Volt, méghozzá a Nile-turnén. Az is nagyon szarul indult, rögtön az elején kiraboltak bennünket. Arra a turnéra is lakóautóval mentünk, mert túl sokan lettünk volna a buszban, illetve mi csak a turné második részén vettünk részt, egy belga bandát váltva. Barcelona volt az első helyszín, ahol becsatlakoztunk a többiekhez. Már előtte nap elindultunk, hiszen óriási volt a távolság, meg amúgy is az volt a szándékunk, hogy egy kicsit körülnézünk Monacóban, ahol még a Forma 1-es pilóta Fernando Alonsót is láttuk.

Onnan Barcelona felé továbbhaladva Marseille és Montpellier között kiálltunk egy parkolóba, hogy ott megalszunk. Fél kettőkor feküdtünk le, s fél háromkor arra ébredtem, hogy baromi hideg van az autóban. Ahogy felnyitottam a szemem, azt láttam, hogy az első ülésnél világít egy lámpa, s mind a két első ajtó nyitva van. Azt hittem, hogy a fiam keresgél valamit, még mondtam is, hogy Roli, mi a fenét csinálsz ilyenkor. Erre hirtelen a szemembe világított valaki, amitől teljesen elvakultam, de azt még érzékeltem, hogy három ember elfutott. Nyilván azonnal ébresztettem a többieket, s néztük, hogy mi történt. Semmi mást nem vittek el, mint a kesztyűtartóból azt a pénzt, amit üzemanyagra, autópályadíjakra, ilyesmire tettünk félre, illetve az iratainkat.

Ott álltunk az autó mellett, mint egy rakás szerencsétlenség, azon tűnődve, hogy most mit csináljunk, amikor hirtelen elhajtott mellettünk egy Toyota, amiből kidobták a lábunk elé az iratainkat. Nyilván nem azért, mert olyan jófejek voltak, hanem így azzal voltunk elfoglalva, s nem azt néztük, hogy kik ezek, merre mennek, mi a rendszámuk. Ez a történet eleve rányomta a bélyegét az egész turnéra, s az még csak rátett egy lapáttal, hogy miután megérkeztünk Barcelonába, s elmondtuk a többieknek, hogy mi történt velünk, minimális együttérzést sem mutattak.”

Ezek szerint a Nile-turnén nem volt olyan jó a hangulat, mint az előző kettőn…

„Közel sem, pedig technikailag és közönségileg is ez volt a legjobb. Itt kaptuk a legtöbb időt beállásra, itt volt a legjobb a hangosítás, s ha pár percet ráhúztunk a műsoridőnkre, nem szólt érte senki. A közönség is jól vette a koncertjeinket, ráadásul nagyobb helyeken léptünk fel, mint korábban. A Belphegor-turnén, Angliában volt olyan hely, ahol mindössze hetven fizető néző akadt, bár ez elég kirívó eset volt. Az Atheist/Cryptopsy 3-400 fős klubokban ment végig, sok helyen telt házzal. A Nile 6-800 fős klubokban zajlott. Itt sehol sem volt telt ház, de mindig többen voltak 400 főnél.

A feltételek tehát ideálisak voltak, viszont úgy éreztük, hogy semmilyen szinten nincs kapcsolat a zenekarok között. A Nile tagjainak tartózkodó viselkedését már elmeséltem, óriási fazonok, hibátlan koncerteteket adnak, de az emberi oldal nem működik. A másik két banda ugyanilyen volt. Az Intrepid, akik észtek, teljesen befordultak, még egymással sem beszéltek, az olasz Hideous Divinity tagjai pedig mintha nem is metalzenészek lettek volna. Tulajdonképpen nem is azok voltak, hanem orvosok, ügyvédek, ilyen jól szituált ürgék, akik minden este lenyomtak egy igen ütős technikás deathcore koncertet.

Szerintem sokat elmond a helyzetről, hogy minden turné utolsó állomásán készül egy közös kép, egy turnécsalád-fotó a résztvevőkkel. A fellépő zenekarokkal, a technikai személyzet tagjaival, az árusokkal, sofőrökkel. Na, a Nile-turnén ilyen nem készült. Vége lett az utolsó koncertnek, és mindenki indult haza. Ezen a turnén tehát gyakorlatilag semmi kommunikáció nem volt a zenekarok között, szétesett a nyáj, és én ezt nehezen viselem. Legjobban az tette be a kaput, amikor két koncerthelyszín között 720 kilométernyi távolság volt, ezért szerettünk volna időben elindulni, de nem engedték.”

Miért nem?

„Az volt a filozófia, hogy mindenhova együtt érkezünk, s együtt távozunk. Ezt el is fogadtuk, s a legtöbb helyen így is volt, de a 720 kilométer megtétele tényleg nagyon nagy tehernek tűnt. A többi zenekar turnébusszal tette meg az utat, tehát tudtak aludni, mi viszont Krisztiánnal (Tóth Krisztián gitáros) felváltva vezettük, így nem tudtunk pihenni. Fáradt is voltam, a hangulat sem volt jó a turnén, még bennem volt a kirablásunk keserű emléke, ott tényleg elgondolkodtam azon, hogy kell-e ezt nekem ötvenkét évesen csinálni.”

Mi billentett át a holtponton?

„Leginkább az, hogy már nem akarok megállni, mert lehet, hogy egy év múlva itt kopogtat előttünk egy még nagyobb lehetőség, vagy egyenesen ránk rúgja az ajtót. Ki tudja, mit hoz a jövő? Ha most feladnánk, akkor az eddig befektetett pénz és idő kárba veszne. Persze erre megint lesz, aki azt mondja, hogy »ja, pénzzel könnyű«, de mindenki arra költi a pénzét, amire akarja. Ha focirajongó lennék, és eljárnék Bajnokok Ligája meccsekre, mint azt teszik néhányan, az sem kerülne kevesebbe, de akár el is horgászhattam, vagy elihattam volna azt a pénzt, amit a zenekarba fektettem. Viszont az a helyzet, hogy se horgászni, se meccsre, se kocsmába nem járok, dobolni viszont szeretek.” (nevet)

Mit mondanak az ismerősök? Te sokáig egy 4-500 fős kis zalai településen éltél. Tudják az ottaniak, hogy egy világlátott rockzenész származik a közösségükből?

„Nem hiszem, de abban a zalaegerszegi utcában sem igazán tud róla senki, ahol most lakunk. Errefelé nem a death metal zenészek a celebek. (nevet) Van viszont egy zalaegerszegi általános iskola, ahova meghívtak bennünket. Roli a karácsonyi műsorban együtt fog énekelni a gyerekekkel.”

És hogy fogadtak benneteket a nemzetközi turnékról szóló híreket az itthoni zenésztársak?

„Ez elég érdekes. Nagyon sokan gratuláltak, de vannak olyanok is, akik fújnak ránk. Szemtől szembe nyilván nem mondja senki, de azért eljutnak hozzánk ilyen-olyan infók. Hogy nem értik, miért csak a Monastery mehet külföldre turnézni. Erre az a válaszom, hogy tettünk érte eleget, az elmúlt pár évben rengeteget dolgoztunk.

Amikor 2020-ban újraindítottuk a zenekart, elhatároztuk, hogy mindenhova elmegyünk koncertet adni, ahova csak lehet. Most nyilván Magyarországról beszélek. Azt hittük, hogy tárt karokkal várnak bennünket, hiszen mi vagyunk az a zenekar, amelyik az első hivatalos magyar death metal albumot kiadta. Hát nem! Rá kellett jönnünk, hogy ez egyáltalán nem érdekel senkit, sőt, felnőtt több olyan generáció, amelynek tagjai azt sem tudják, mi az a Monastery.

Szerencsére van egy zalaegerszegi koncertszervező barátunk, Németh Ernő, azaz Mazsi, aki be tudott nyomni bennünket ide-oda. Így tudtunk lassacskán elindulni. Volt, hogy 35 ember előtt játszottunk, de amikor egy év múlva visszamentünk ugyanoda, már hatvanan voltak rajtunk, majd a következő alkalommal 100-120-an. Így építkeztünk. A nemzetközi turnéknak köszönhetően megnőtt az ázsiónk. Ahova két éve még mi könyörögtük be magunkat, oda most már hívnak bennünket. Mára eljutottunk oda, hogy itthon többnyire már csak oda megyünk, ahova hívnak.”

___________
„Már nem akarok megállni, mert lehet, hogy egy év múlva itt kopogtat előttünk egy még nagyobb lehetőség, vagy egyenesen ránk rúgja az ajtót.”

Státuszszimbólum az európai turné?

„Szerintem az. Látom a hozzáálláson. Két-három éve még örültünk, ha nem törölték belénk a lábukat. Egynémely helyi hangosító szinte azzal fogadott, hogy mi a fenének jöttetek ide, csak bajom van veletek, miközben nézhetném otthon a tévét is. Ma kávéval kínálnak, amikor megérkezünk, vagy szendviccsel várnak bennünket, pedig sosem kérünk kaját, csak Erdélyben, de ott is csak azért, mert nagyon hosszú az út, mire Zalaegerszegről odaérünk.

Az a furcsa az egészben, hogy ez a változás nem annak köszönhető, hogy koncertről koncertre egyre több embert hozunk be, hanem annak, hogy a műfaj nemzetközi nagyjaival közös európai turnén vettünk részt, s azt megírta a sajtó. Ezért mondom, hogy státusz­szimbólum, de nemcsak az, hanem az irigység tárgya is. Pedig senki elől nem vettem el a lehetőséget, inkább próbálok segíteni mindenkinek. Továbbpasszolni azokat a felkéréseket, amiket kapunk, de nem tudunk elfogadni. Beajánlani ismerős, baráti zenekarokat, de ez nem olyan egyszerű. Neveket nem fogok mondani, de van akit az ügynökségnél nem fogadtak el, s volt olyan, aki nem tudott, vagy nem akart élni a lehetőséggel. Mert nem tudtak a munkahelyükről szabadulni, vagy nem akartak pénzt ölni bele, de lehet ezernyi ok és kifogás arra, hogy miért ne csináld.”

A beszélgetés elején azt mondtad, a Flaming Art sokkal több turnéajánlattal bombáz benneteket, mint amennyit el tudtuk fogadni…

„Ez így van. Ma már heti rendszerességgel jönnek az ajánlatok. Tavasszal a Sinisterrel megyünk egy újabb körre, s ott már nem nyitó zenekar leszünk, hanem main support, azaz a turné öt zenekara közül harmadikként lépünk színpadra. Emellett úgy néz ki, hogy ott leszünk a 2025-ös Brutal Assault fesztiválon is. Nyilván a vizesblokk mellett felállított legkisebb színpadon, délután négy órakor, de akkor is ott leszünk.

Kaptunk egészen elképesztő ajánlatokat. Romániában nyitóbandaként felléphetnénk a Pantera koncertjén, amiért persze fizetnünk kellene, nem is keveset. Ezen még gondolkodunk. Játszhatnánk Lisszabonban a Slaughter To Prevail előtt, de egyetlen koncert miatt érdemes ekkora utat bevállalni? Mehettünk volna egy tizenkilenc állomásos turnéra a Mardukkal, amit azért mondtunk vissza, mert az nem a mi világunk. Felvetődött egy Cannibal Corpse- és egy Dying Fetus-turnén való részvétel lehetősége is, ezek már jobban passzolnának hozzánk, s persze Helmuth is partner lenne abban, hogy a következő Belphegor-turnénak mi legyünk az előzenekara.”

Nektek mi a szándékotok?

„Nem tudom, de az említettek között azért van olyan, amit örömmel fogadnék el. Most inkább azon gondolkodunk, hogy jövőre meg kellene próbálnunk egy rövidebb főzenekari vagy megosztott főzenekari turnét. Nem Nyugat- vagy Észak-Európában, hanem itt, a környéken, ahol valamelyest már megvetettük a lábunkat. Szlovákiában, Ausztriában, a cseheknél, a lengyeleknél, a németeknél. A nyár végén jön az új album, azt követően pont időszerű lenne.

Közben kiadóktól is kapunk ajánlatokat, a Napalm Records egyik labelje és egy angol lemezcég is szeretné, ha náluk jelenne meg a következő albumunk, de mi nem akarunk váltani, s nemcsak azért, mert még szerződés köt az Art Gates Recordshoz. Úgy vagyunk vele, hogy inkább legyünk egy kis lemezkiadónál a zászlóshajó, mint egy nagynál a sokadik senki.” 

–

(Az interjú eredetileg a 2024. decemberi digitális különszámban jelent meg.)