Az elmúlt évek felfordulásai, felforgatásai az állandóan úton lévő Mgła számításait is keresztülhúzták, de időközben ismét teljes gőzzel folytathatták a turnézást. Kemény életforma. Erre a túrára két honfitárs zenekart hívtak magukkal.
Az Odium Humani Generis 2015-ben alakult, s már a név jelzi, hogy nem a filantrópia jegyében kívánt alkotni a kvartett. Egy demó, egy album, és egy vadonatúj EP a mérleg, de mivel a koncert előtt csupán a Przeddzień nagylemezzel ismerkedtem, nem volt sok ismerős elem a koncerten, hacsak nem magának a műfajnak, ezen belül is a lengyel ágaknak az ismerete. Ettől, mármint a lengyel hangzástól az OHG sem akar vagy tud eltávolodni, s erről a koncert mellett a Zarzewie EP is tanúskodik. Miként számos csapat a lengyeleknél, az OHG is csatlakozott ahhoz a hangképhez, amelyben az északi black metalt extra komorsággal tálalják, nagy adag mizantrópiával, végidők-érzésekkel, zeneileg pedig olykor disszonanciákkal súlyosbítva a helyzetet. Volt lendület a műsorban, a festett arcú zenészek élőben is igyekeztek produkálni a lemezek vad melankóliáját.
Az In Twilight’s Embrace átment némi változáson a kezdeti időkhöz képest, de az utóbbi lemezeik, koncertjeik már egy teljes egészében black metallá vedlett bandát mutatnak. Még akkor is, ha a színpadkép, a megjelenés nem igazán egységes. Mindazonáltal a viharvert külsejű Cyprian Łakomy igen agresszív hanggal rendelkezik lemezen, élőben egyaránt, s az előadásmódja is illett a dallamokkal rendelkező, de összességében meglehetősen intenzív és extrém formát mutató zenéhez. Nem ismerem hangról hangra a diszkográfiát, de a koncert felfogását nem befolyásolta ez a körülmény. Megjegyzem, a Lifeblood című idei album nem sikerült rosszul.
A koncertfronton roppant aktív Mgła az utóbbi időben nem csupán mint black metal zenekar tűnik fel számomra, hanem egy letűnőben lévő, a saját romjai által eltemetett világ fekete krónikásaként; afféle halálmadarakként, akik előrejelzik a halált – miként az ír mitológiában vagyon. Konokul, fáradhatatlanul róják az utakat, közvetítik gondolataikat az ember és az emberi közösség pusztulásáról, szinte már egy Nietzsche-i szintű „Isten meghalt”-üzenetet hordoznak szerte a világban. Kíváncsi lennék, hányan ismerik fel a válságot. Akiben a krízistudat még ma sem merül fel, az menthetetlen. A Mgła tagjai, legalábbis a frontember vélhetően felismeri.
Már jó párszor láttam élőben a lengyeleket, s ugyan itt a hangzás nem volt ideális, mindig meggyőző, ahogyan fekete ruháikban, egyen-megjelenésükkel, fekete arcukkal prezentálják világvége-black metaljukat. Természetesen a népszerűségüket új szintre emelő két utolsó album volt főleg terítéken, de egy-két korábbi darab is bekerült a műsorba. E csapatnál a nagy hozsannázás nem zavaró, mivel nincs zenei hígulás, kompromisszumhajszolás, s amíg ez így van, nincs gond sem. Van valami mozdulatlanság a Mgła zenéjében, s nemcsak a minimális mozgás miatt, hanem maguk a szerzemények is komor kőszobroknak tűnnek. Ha formába kellene őket önteni, nagy fekete alakok jelennének meg.
A zene annak ellenére sötétfeketén pulzáló folyam, hogy kimondottan sok fülbemászó témával rendelkeznek, ami Żentara dalszerzői képességét dicséri. Úgy zengeni a végjáték zenéjét, hogy közben fogósnak is lenni – ehhez érteni kell. Extra feltét, hogy a frontember dörgedelmes hangon adja elő baljós szövegeit. Lehet, hogy a Mgła nem látványos zenekar, de a megjelenés minimalizmusát a black metal egy korábban nem látott magaslatának felépítésével párosítják, s úgy tűnik, további ormok meghódítását tervezik. A győzelmi jelvények a bátrakat illetik.
