Az elmúlt bő harminc évben eljutott odáig a zeneipar, hogy bizony egy-egy új Metallica-sorlemez megjelenése ünnepnek minősül. A fanoknak pirosbetűs nap, a hatereknek csak egy újabb ok, amikor leírhatják, hogy Lars nem tud dobolni, Kirk már nem tud szólózni, James kiégett, Trujillo meg mi a f*szt keres ott és különben is hozzák vissza Cliffet, bocsánat Jasont! Hirtelen több közhely nem jut eszembe, szóval inkább azt is mondom, ugorjunk fejest ebbe a roppant örömteli, ám roppant hálátlan feladatba, amit Metallica lemezkritikának hívnak!

Örömteli eme feladat, hiszen, jelen esetben közel hét év után itt az új album, de ugyanakkor hálátlan is, mert ha az ember fikázza a lemezt, a fanok feszítik keresztre, ha megdicséri, akkor meg a haterek. Nos, úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz évben, amióta van szerencsém a Hammerworld szerkesztőségében foglalnom a helyet és az általam idefirkált karakterekkel elvenni a helyet más, jobb lemezek recenziói elől, már bőven kijutott nekem mindkét stációból. Kaptam már azért fejmosást olvasótól (egy koncert közepén!), mert lepontoztam a kedvencét, nem is kicsit, de nyilván többségében inkább vállveregetéseket, mert „Tízpontos” Ricsi miatt nyert a favoritja Hangpróbát.

A Metallica sokkal inkább az indulatok céltáblája már jó ideje, mint sok más banda, ezáltal pedig egyre inkább megosztóvá is vált az idők során. Bár ez talán már így volt 32 éve, a Fekete Lemez idején is, amikor sokak szemében „elárulták” a metalt. Akkor a zenekar kvázi elképzelhetetlen méretű gépezetté nőtte ki magát, amit ebben a műfajban azóta sem tudott senki megközelíteni és nagy valószínűséggel ezután sem fog.

Nagyban függ a zenekar jelenlegi irányvonalának megítélése attól, mikor is kapcsolódott be valaki ebbe a sztoriba, mivel és talán az is, hogyan. Ugyan a múltkori szerkesztőségi Én és a Metallica cikkben leírtam, hogy a 14. születésnapomra kapott Kill ’em All kazetta volt az, ami berántott a zenekar világába, azt is hozzátettem, hogy a fanatizmus nem onnan jött. Sőt, még csak nem is akkor. 16 évesen a St. Anger teljesen beszippantott, totál magával vitt, amikor egy évvel később elhunyt Édesanyám, elképesztően sokat adott az az anyag, hogy valamennyire ép ésszel tudjam átvészelni a mindennapokat. A Some Kind Of Monster film pedig remekül prezentálta azt is, hogy miért is olyan lett az az album. (Ha nem láttad eddig, kérlek, akkor is nézd meg, ha azt sem szereted, aki szereti azt, aki szereti a St. Angert. Sok dolgot helyre tesz.) Utána persze minden lemezt letoltam visszamenőleg és onnantól követtem a zenekar sztoriját mindennel kapcsolatban. Talán koromnál és rendkívül kacifántos ízlésemnél fogva sem a sokak által szentháromságnak tartott, általam is túlzás nélkül zseniálisnak tartott albumok lettek az elsőszámú kedvenceim a bandától. Bármennyire jó a Ride, bármennyire epic a Master, bármennyire frankó a Justice, sőt, bármennyire összerakott a Black, az én kedvenceim nem innen kerültek ki.

Miért is időzök el ennyire a személyes benyomásaimnál? Talán azért, mert bizony szeretném, ha értenétek a kontextust. Bár sosem voltam csípőből fikázós arc, de higgyétek el, csípőből dicsérős sem. A Death Magneticet elképesztő csalódásnak éltem meg, mert sem a dalok, sem a túlvezérelt szar hangzás nem fogott meg, emiatt a Harwiredet nem is igazán vártam. Aztán persze utóbbit megszerettem, de előbbit azóta sem sikerült. Ehhez képest, amikor a Lux Æterna kijött, azonnal tudtam: ez az én lemezem lesz. Miért? Hát mert ott volt benne az egyértelmű visszautalás minden idők legjobb punk-metal dalára, a Hit The Lightsra, meg az egész, zseniális és überelhetetlen Kill ’Em All-ra, amellett, hogy persze full tisztelgés a Diamond Head előtt.

Azt már szerintem mindenki eldöntötte, mennyire lehet közel az álláspontunk egymáshoz Metallica ügyben. Tehát ha szerinted sem a Sátán műve a Load/Reload, netán vagy annyira perverz, hogy a St. Anger miatt sem átkoztad ki a srácokat, akkor lehet, nem fogunk nagyon összeveszni.

x

Kicsit meglepett, mikor olvastam, hogy ez a 72 Seasons egyfajta konceptlemeznek is mondható és James egyik olvasmányélményén alapul az ötlete. Tetszett, hogy egyfajta felnövéstörténet, amilyenek hozzám eleve közel állnak, meg az egész ötlet, a 72 évszakos felvetés és James, meg gondolom a könyv pszichológiai meglátásai a neveltetésünkről, elszenvedett pszichológiai sebekről és társai. Amikor James kiborult tavaly azon az ominózus koncerten, akkor titkon kicsit reménykedtem benne, hogy azok után esetleg a következő lemezen is előfordulhat egy-egy ilyen tétel. A Hardwired bónusz szekciójába kerülő The Lords Of Summer is ilyesmi volt, de a 72 Seasons dalai teljesen máshogy közelítik meg a témát és azt kell mondjam, James ezúttal is bebizonyította, miért is tartom őt már-már etalonnak, ha a (metal)szövegírás szóba kerül.

Azt kicsit felvont szemöldökkel láttam a forrongó kommentszekcióban (erről egy kicsit később külön teszek majd említést), páran nem igazán a jó végén fogták meg ezt a kérdéskört, ami a lemez kvázi koncepciója. Sokan azt várták, hogy a hatodik ikszhez közelítő James majd újra eljátssza a tinédzser énjét. Ugyebár itt inkább az van, hogy a korosodó (zenész)ember visszatekint gyermekkorának pozitív és negatív stációira, majd az azokból kapott sebekre, vagy éppen pozitív töltetekre, akár egy-egy élményen keresztül. Ergo semmi haverok, buli, hanta, meg semmi halál, háború, atombomba. Valahogy nekem már az előzetes interjúkból is egyértelmű volt, a 72 Seasons is egyfajta terápiás lemez, akárcsak a maga idejében a St. Anger, csak egy kicsit kevésbe kísérletező. (Rossz nyelvek szerint semennyire, de ezzel abszolút nem értek egyet.)

Amit azonnal le kell szögezzek: a hangzás nálam abszolút működik, mindent hallani, mindennek megvan a maga tere és helye. Nyilván nem a Bob Rock féle megahangzás, amit a Black/Load albumokon hallhatunk, de a St. Anger csörömpölése és a Death Magnetic túltoltsága mára abszolút a múlté, a Hardwired sterilségét pedig sikerült odáig szelídíteni, hogy mi is azt halljuk, amit ők elképzeltek. A nyitó és címadó remek esszencia valahol és ha hiszitek, ha nem, nekem már itt világossá vált, ez az én lemezem lesz.

Azt tudni kell, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, volt egy hónapom emészteni a lemezt a kritika megírása előtt, ugyanis akkor meg tudtam nézni a „filmet” és utána is jópárszor. A múlt heti videómban egy-két dolog kapcsán még más véleményen voltam, ezekre is kitérek mindjárt, előtte viszont néhány szó a moziról.

A zenekar által megálmodott Dolby Atmos hangzás tényleg ütős, viszont ez idehaza csak roppant kevés moziban volt elérhető. Az átlagos hangrendszerek pedig nem kimondottan release partikra vannak kitalálva ugyebár, így az audioélmény szerintem elég sok embernek nem lehetett 100%-os. A vizuális pedig azért nem, mert míg a Hardwired esetében minden dal kapott tisztességes, többségében remek klipeket, addig itt kicsit furcsa volt számomra, hogy néhány vizuális betét még koncerten látható háttérvetítésnek is csak jóindulattal megy el. Az interjúk viszont kárpótoltak érte, mindenki hozta a formáját, aminél csak azon mosolyogtam nagyobbakat, amikor nemrég egycsillagos értékelésekre reagáltak egy videóban.

És akkor, ha már a film negatívumait felhoztam, kicsit beszéljünk a lemez negatívumairól is. Metallica ide, „Tízpontos” Ricsi oda, a verdikt ellenére azok is vannak. Nézzük ezeket sorban, és a meglátásaimat is melléjük.

Az első ilyen, kikerülhetetlen téma az, hogy „Lars még önmagához képest is alapjáratosan üt”. Ezt a kétségtelen tényt egy hatalmas Lars-rajongó cimborám ajánlotta figyelmemben, mert elsőre annyira elvitt a lemez, hogy bevallom, nem is figyeltem ezekre. Aztán igazából elég egyértelművé vált számomra, mi is lehet itt a háttérben. Már a Hardwired idején érezhető volt szerintem, hogy Lars összekapta magát és elég korrekt teljesítményt nyújt a koncerteken, így gondolom most koncepció lehetett, hogy annyi legyen, amennyi biztosan kijön élőben. Ha ennyi, akkor ennyi, nekem így is működik.

„Kirk és a szólók”. Ugyan nem vagyok gitáros, én is hallom az egyik leginkább harsogott kritikát, miszerint ezek csak „sikálások” és nem is mondom, hogy nincsen alapjuk, némely esetben bizony eléggé kijön, de aztán rendre jön egy-egy olyan villanat, ami ezt feledteti (Inamorata, You Must Burn!). Plusz tegyünk a szívünkre a kezünket: ettől és így Metallica a Metallica.

„Újrahasznosítás”. Sleepwalk My Life Away és Enter Sandman, You Must Burn! és Sad But True, de legalább a dalsorrend is úgy van, mint annak idején! (Van még pár, de talán ez a kettő a legfülbetűnőbb.) Tudom, hogy ez is egy rendre előkerülő kritika az utóbbi lemezeken és míg a Halálmágnesnél kimondottan zavart is ez, addig sem a Hardwired esetében, sem most még csak a számat sem húztam érte egy pillanatra sem. Ettől még persze elhiszem, hogy ez bizony valakit zavar és meg is értem.

„Terjengősség”. Nos, ez az egy, amit ténylegesen valid kritikának érzek. Egy-egy dal esetében talán ki lehetett volna nyesni valamennyit, de akkor meg lehet, nem is Metallica lenne a végeredmény. Bár az is igaz, hogy a 77 perc egyben hallgatva könnyen válhat sokká. Többször próbáltam a filmen kívül csak a dalokat egyben hallgatva elemezni, de még nem sikerült besokalljak tőlük.

Persze az is előjön rendre, hogy „Nincsenek újítások, ez már csak a Metallica MI-generált változata”. Tekintve, hogy ezt az egész MI-mániát rühellem, ezen is csak mosolygok. Újítások meg azért akadnak, még ha módjával is: például Rob éneke vagy a Sleepwalk intrója.

A végére hagytam a kedvencemet: „Ez már nem thrash metal!” Őszintén, gondol még valaki komolyan thrash bandaként a Metallicara 2023-ban? Nehezen tudom elhinni. Ha mégis, akkor elnézést, de szerintem az már nagyon régen nem érvényes jelző rájuk.

A lemez két legnagyobb „slágere” nekem mindenképpen a You Must Burn! és a Crown Of Barbed Wire. Előbbi többek között a zseniális szövege miatt, meg a negyedik percnél kezdődő, kicsit ghostos rész miatt, utóbbi pedig a refrénje miatt. Ezeknél figyeltem fel igazán arra, James hangja mennyire jó formában van most. Remélem, egyszer tényleg kiad egy country / southern lemezt is, azonnal rendelném. Muszáj kiemelni az Inamoratát. Igen, amire a videóban azt mondtam, hogy hosszú. Nos, nem, nem az, pont annyi, amennyi van benne, amennyi kell. Az a Black Sabbath/Crowbar-ízű riff az elején, az egész, ahogy hömpölyög és kiteljesedik… Egész egyszerűen ehhez a dalhoz kellett, hogy feltegyem otthon a vinylt és úgy halljam, a filmtől függetlenül. Máris önálló életre kelt. Mennyivel mást, többet ad egy-egy lemez, ha megadjuk a módját a hallgatásának! Nem akarom rugdosni a streaminget, hiszen én is egyre többet használom, de amikor a vinylt feltesszük és közben ott a kezünkben a tok, az egészen más liga. Mire a végére ért a dal, azonnal tudtam, ez bizony új kedvenc lett. Nagyon remélem, a setlistben is felbukkan majd.

A fentiekhez kapcsolódóan: az az elméletem, hogy amikor megveszel egy albumot egy neked tetsző formátumon, nem maximum 1 percet fogsz neki adni, mint a streamingen, hanem sokkal nagyobb eséllyel hallgatod végig majd, akár többször. Ettől még persze nem azt mondom, hogy az is rohanjon el egy lemezboltba és vegyen azonnal CD-t, vinylt, amihez jó eséllyel már lejátszója sincsen, hanem azt, hogy streamingen is adja meg a módját annak, hogy ez a 72 évszak beérhessen. Persze, nem agysebészet a Metallica, főleg manapság, de az egészen biztos, hogy nagyon kevés lemezt fogok annyit hallgatni (idén), mint ezt.

Megértem, amikor valaki párás szemű nosztalgiát vár a kedvenceitől, még akkor is, ha nem értek egyet ezzel a mentalitással. A párás szemű nosztalgiát személy szerint a régi lemezektől várom, az újaktól azt, ahol éppen akkor tart az előadó. Nekem sanszosan ezért volt csalódás anno a Death Magnetic és ezért tudok ujjongani a 72 Seasonsért, minden nyilvánvaló hibája ellenére is. Nem mellesleg, megkaptam a párás szemű nosztalgiát is, hiszen nem egy, nem két szövegben ismertem a saját fiatalságom állomásaira például.

Nálam ez az anyag bizony az, amit a St. Anger óta vártam. Az elmúlt cirka 30 év irányvonalának tökéletes elegye a NWOBHM vonallal, meg mindennel, amiért ezt a bandát szeretjük. Éppen ezért különösen nagy öröm, hogy ezt a recenziót én írhatom most, ha már a Megadethről tavaly a kórházi kirándulás miatt lecsúsztam, remek megkoronázása ennek a már egy évtizede tartó „Hammer-kalandnak”. És aztán a végszó: a legjobb Metallica? Ugyan, dehogy. A legrosszabb? Kérem, dehogy is. Legyen mindenkinek az, aminek hallja. Nekem valószínűleg az év lemeze. (LL, ez még csak az első idén, képzeld. Ne vagyok már a régi, igaz? Kíváncsi vagyok, neked hány pontos, szerintem legalább 8 lenne nálad is. És biztos vagyok benne, hogy ott lennél a kommentszekcióban folyamatosan.)

–x–

Cselőtei László: „Még korai bármi magvasat mondani, ehhez sokkal többet kell hallgatni az albumot. De az már most érzékelhető, hogy a Metallica az Metallica. És csodák nincsenek. Visszatekintve a zenekar eddigi munkásságára, világosan látszik, hogy már régóta nincs bennük megfelelési kényszer. Játsszák, ami jön belőlük. Ami összességében kétségtelenül metallicás, elsőre felismerhető, akár a riffeket, akár James éneklését nézzük. Számomra kissé terjengősen fogalmaznak – azaz hosszúak és sok monoton, ismétlődő témából állnak a dalok – még nem érzem a katarzist. A NWOBHM ihlette nóták jönnek be igazán, érződik, azokat nagyon lélekből, rajongásból írták. A lényeg minden bizonnyal – már régóta – James szövegeiben rejlik. aki fontos, így-úgy mindannyiunkban lejátszódó lelki folyamatokról, érzésekről énekel. Szóval tessék elővenni az angol szótárakat (vagy egyszerűen csak bemásolni a szöveget a Google fordítóba) és elmélyedni Hetfield és sok szempontból mindnyájunk lelki világában. A borító vizualitása rendkívül markáns, a marketing mindig is a banda erős oldala volt. Szerintem az igazi fanatikus rajongók lendületből imádni fogják, a többiek pedig szép lassan megszokják, megszeretik.” (7/10)

–x–

Gáti Viktor: „Bár bíztam benne, az első benyomás varázsa elmaradt az album esetében. Az első hallgatáskor keletkeztek bennem afféle falak, ami nem most fordult elő először velem, nemcsak a Metallicát tekintve. Egy idő után ezek részben, sőt akár egészben leomlanak, ilyen-olyan okból. A 72 Seasons esetében azonban számos hallgatás sem segített érdemben megszépíteni a kezdeti képet. Nem tagadom, több hasonló és merőben más véleménnyel egyaránt találkoztam a magamé formálása közben, de ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondanám: ez a lemez megúszós lett. Minden pozíciót tekintve; talán az énekbe és a basszusjátékba nem kötnék bele, de főleg a garage punk/proto metal riffelés és a halál unalmas kettőnégyek szinte kinyírják az értékes mozzanatokat. Persze, vannak olyan tételek, amelyeknél jól sültek el a teljes anyagra ráhúzható sajátosságok. Az egyik ilyen a Lux AEterna, ami legelsőre tette a dolgát: tökéletes NWOBHM tribute, verhetetlen fíling. A másik, amibe igazából nem érdemes, és talán nem is lehet belekötni, az Inamorata, a csapat eddigi leghosszabb dala, csordultig tele Bleeding Me és The Outlaw Torn atmoszférával. A Load hatása minden korábbi albumnál egyértelműbben hangsúlyos itt, ami tulajdonképpen a korong egyik fő erőssége. Nyilvánvaló, hogy rendre fogok még próbálkozni a 72 Seasonsszel, mint komplett lemezzel, de attól tartok, itt már nem fognak felbukkanni olyan apró finomságok, mint egy jól működő Metallica-felvételnél.” (7/10)

–x–

Kánya Ferenc: „Egy ideje nem érzem a bandára jellemző már-már kényszeres mindig újat hozni akarást, de ez egyáltalán nem baj. Ez a Főnix a Death Magnetic-kal született és még nem égett el, viszont volt ideje felnőtté érni muzikális és lírai értelemben is. Számomra inkább ez utóbbi teszi izgalmassá, a szövegek tele vannak mindennapi emberi gondolatokkal és metaforikus képekkel, jövőbe mutató ablakokkal és múltra utaló sorokkal. Zeneileg nem lesz a kedvencem, de minden tekintetben vitathatatlanul profi munka és jár neki ami jár.” (10/10)

–x–

Pintér Miklós: „Egy kicsit egysíkú, újabb végtelen riff-halmaz lett a Death Magnetic és a Hardwired… To Self-Distract irányvonalának harmadik fejezete. Hatalmas munka van benne, ez nyilvánvaló, de nekem hiányoznak a lemezről a színek, illetve a nagybetűs DAL, mégis, a brutálisan mély szövegek és egy megfoghatatlan dolog, talán a feltétlen tisztelet/szimpátia kettőse miatt napok óta csak a 72 Seasonst hallgatom. És végülis ez a lényeg, nem igaz?” (9/10)

–x–

Posta János: „Tényleg nem vártam semmit, az előzeteseket is csak felületesen hallgattam. Így egyben kicsit sok, dehát az előző is dupla volt. Ahogy ott, úgy itt is inkább kiválogatom a fülemnek kedvesebb dalokat (pl. Screaming Suicide), és kapok egy kellemes, ismerős elemekből építkező, de háttérzenének bármikor elővehető 35 perces albumot. A korongra meg majd ráírom, hogy Load ’em All To Self-Destruct vagy Sárga Album Szürke Napokra.” (7/10)

–x–

Schmidt Péter: „A két obligát szélsőség — a kritikátlan istenítés illetve a Lars/Kirk duó folyamatos sárral hajigálása — helyett én csak annyit mondok: ez most egy tök klassz, kimondottan becsületes, jól hallgatható metallemez lett. A St. Anger utáni érából számomra ez a legjobb, leggördülékenyebb eresztés: jól szól, sok benne a régi brit metalos hatás, több helyütt meglepően dallamos, de mégsem nyálas. Érzésem szerint nagyon James lemeze ez, és nem csak a személyes szövegek miatt. Jobban tetszik, mint amire előzetesen számítottam.” (9/10)

–x–

Uzseka Norbert: „A Fekete óta a legkönnyebben megszerethető lemezük. Itt nincs az az érzésem, hogy tudom, hogy a Metallica, csak nem értem, miért játszik ilyen zenét. Viszont nem nagyon van rajta olyan, amire felkapom a fejem, és kissé túl hosszú az anyag. De mindenképp jó album, amit valószínűleg többet hallgatok majd, mint a Fekete óta bármelyiket.” (8/10)

–x–

Zubor Olly: „Számomra azt hozta ez az album, amit vártam. Azaz, egységes színvonalú zenét, rutinból lehozva, kiemelkedő gigaslágerek nélkül. A Metallicától manapság felesleges lenne várni egy újabb One-t, Enter Sandmant, Master of Puppetset. Nekünk már annak is örülnünk kell, hogy Hetfield bátyóéknak egyáltalán van még kedvük új zenéket csinálni. Oké, a nagy zenélgetésben egy-két dal talán lehetett volna picit rövidebb, főleg ami a záró Inamoratát illeti. De ettől függetlenül úgy érzem, hogy a gigaslágerek hiányában is mindenki fog magának találni legalább egy kedvencet a korongról, mint amilyen nekem a pörgős-pattogós Room of Mirrors.” (8/10)

–x–