The Spin címmel jelent meg az olasz Messa negyedik albuma. Amellett, hogy a csapat egy minden eddiginél izgalmasabb és jobb anyagot pakolt le vele az asztalra, még az áprilisi Hangpróbát is megnyerték. Sarával, a banda énekesnőjével, illetve a basszusgitáros Marcóval beszélgettünk.
Szöveg: Kiss Gábor · Fotó: kiadói archívum
–
Hogy vagytok?
Sara: „Igazság szerint kicsit beteg vagyok. Norvégiában játszottunk múlt héten, és baromi hideg volt. Mindenki sálakba burkolózott, próbáltunk minél jobban betakarózni, de úgy tűnik, kaptam egy kis szelet, ami betett. De azért nem vészes a dolog.”
Remélem, nincsenek mostanában lekötött koncertjeitek.
Sara: „Szerencsére nincsenek! Szóval lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, ha mondjuk ezen a héten is játszanánk. Az első koncertünk csak tíz nap múlva lesz, úgyhogy addigra teljesen rendbe tudok jönni.”
Beszéljünk akkor az új lemezről. Hadd áruljam el, hogy a The Spin áprilisban megnyerte nálunk A hónap lemeze címet. Máshol hogy fogadták?
Sara: „Eddig fantasztikus volt a fogadtatás. Nagyon örülünk neki, mert sosem lehet tudni előre, mire számíthat az ember. Főleg azért, mert minden Messa-album egy kicsit… vagyis inkább nagyon más. Mindegyik önálló világ, tudod? Szóval sosem lehet kiszámítani, hogy egyáltalán tetszeni fog-e az embereknek. Szerintem az építő jellegű kritika nagyon hasznos tud lenni, mert néha kell egy külső nézőpont, hogy észrevedd azt, amit te belülről már nem látsz. De összességében eddig nagyon pozitívak voltak a visszajelzések, és ennek tényleg nagyon örülünk. Mi is elégedettek vagyunk az eredménnyel, az egész lemezzel.”
Amikor nekikezdtek egy új lemez megírásának, van valamilyen konkrét, előzetes terv, hogy milyen anyagot szeretnétek, vagy inkább csak hagyjátok, hogy maguktól alakuljanak a témák?
Sara: „Nincs egy kőbe vésett módszerünk, de általában Marco vagy Alberto szokott előállni egy riffel vagy valamilyen ötlettel, amit felvesznek, majd elhozzák a próbára, és onnantól együtt dolgozunk rajta tovább. Ez a szokásos menet. Most viszont volt egy kivétel – a Void Meridian, ami a The Spin első dala. Annál én voltam az, aki egy demót hozott a többieknek. Ilyen eddig még sosem történt. Az elején csak egy ötlet volt, orgonával és énekkel, aztán együtt dolgoztuk ki a végső változatot, ami lemezre is került.
Általában tehát van egy alapötlet valamelyikünktől, és aztán együtt alakítjuk, formáljuk tovább. Nagyon sok időt töltünk azzal, hogy hangszereljünk, kicsit itt-ott módosítsunk, és addig variáljuk a dalt, amíg tényleg 110%-osan elégedettek nem vagyunk vele. Elég válogatósak vagyunk, szóval a dalszerzés, a hangszerelés és a felvétel is elég sok időbe telik. Olyan ez, mintha egy szobrot faragnál – elveszel innen, hozzáadsz ott, és lassan kialakul a végső forma.”
Szóval ez azt jelenti, hogy többnyire a srácok írják a zenét, és te vagy felelős a dallamokért meg a szövegekért?
Sara: „Igen, általában így működik a dolog, de mindenkinek van beleszólása a zenébe is. Néha emiatt vitázunk is, de inkább építő jellegű nézeteltérések ezek. Nem mindig gondolkodunk ugyanúgy, és szerintem pont ez az, ami sokszor magasabb szintre emeli a dalokat. Olyasmi, amit én betennék egy dalba, Albertónak például sosem jutna eszébe, és fordítva. Ez pedig segít abban, hogy sokszínű legyen a zenénk; egy olyan dinamika, ami szerintem nagyon izgalmas.”
Marco: „Általában Alberto és én vagyunk azok, akik először előállunk ötletekkel vagy riffekkel, néha akár egy teljes dallal is. Aztán megosztjuk ezeket a többiekkel, de úgy, hogy tudatában vagyunk annak, hogy ami a zenekar neve alatt megjelenik, az mindannyiunké. Ami a Messa tagjaitól származik, az a Messa közös tulajdona.”
Sara: „Igen, mindent megosztunk. Ha százalékosan kéne kifejezni, akkor a végeredmény mindig 100% osztva néggyel. Mindenben.”
Amikor először hallottam a zenéteket, meglepett, hogy olaszok vagytok, mert ilyesféle muzsikát inkább Skandináviából vagy az Egyesült Királyságból várna az ember. Milyen zenéket hallgattok? Mesélnétek egy kicsit a banda hátteréről?
Sara: „Nagyon lelkes zenehallgatók vagyunk. Természetesen mind a négyünknek más a zenei ízlése, de ugyanakkor van egy csomó közös pont is. Nagyon sokféle dolgot hallgatunk, a black metaltól kezdve egészen a popzenéig. Számomra az a lényeg, hogy megérintsen a zene. Teljesen mindegy, hogy az Mayhem, Bathory vagy Madonna. Ha egy dal vagy egy album mond nekem valamit, és érzelmileg hat rám, akkor nekem az már elég. Inkább ezt keresem a zenében, mintsem hogy valamilyen műfaji címkét aggassak rá.”
Marco: „Amikor a Spint írtuk, akkor döntöttük el, hogy egyfajta saját irányt taposunk ki, és hogy tudatosan egy kicsit ’80-as évekbeli hangulatok felé lépünk. Ez egy olyan korszak volt, amihez korábban még nem igazán nyúltunk. Mind a négyünknek teljesen más elképzelése volt arról, hogy mit jelent a ’80-as évek zenéje.”
Sara: „Én például egyből a Siouxsie and the Bansheesre, a Killing Joke-ra és az akkori posztpunk hangzásra gondoltam. Alberto viszont olyanokra, mint a Journey vagy Jimmy Page Outrider albuma. Marco meg inkább Vangelisre vagy a Bathoryra asszociált. Szóval nagyon izgalmas volt, hogy ez a négy teljesen különböző elképzelésekkel rendelkező ember egyszerre dolgozott egy irányon.”
Marco: „Igen, ezek mind olyan dolgok, amik közös alapot jelentenek nekünk – és ez tök jó dolog. De abból is látszik, hogy mennyi mindent hallgatunk, ha csak az előbb felsoroltakat nézed.”
Említettétek, hogy minden albumotok egy kicsit más, és ezzel teljesen egyetértek. De közben mégis rendelkezik a Messa egy nagyon határozott koncepcióval. Zeneileg is, de ha a borítókat, videókat nézem – fekete-fehér színek, erős képi világ –, akkor ez az egész egy nagyon egységes világot alkot. Már kezdettől tudtátok, hogy nemcsak a zenében, hanem vizuálisan is egy szerves, összefüggő dolgot akartok létrehozni?
Marco: „Igen, ez abszolút tudatos dolog volt nálunk mindig is. Szeretünk minden olyan részletre figyelni, ami a zenét körülveszi. Ahogy megindult az új dalok hangszerelése, és lassan kirajzolódott, hogy merre tart az új album, elkezdtünk innen-onnan inspirációkat gyűjteni a borítóhoz, a videókhoz, ilyesmikhez. Számunkra egy album nemcsak zenei anyag – hanem egy egész projekt, amiben benne van a zene, a videók, a képek, a hangulat, minden. Mindegyik nagyon fontos.”
Sara: „Mindennek összhangban kell lennie. És nagyon élvezzük a melót nemcsak a zenével, hanem minden mással is. Szeretünk minden részletre figyelni. Sok zenekar csak megcsinálja a zenét, aztán ráhagyja valaki másra a grafikai munkát, a fotózást meg az ilyesmit. Mi viszont mindenért vállaljuk a felelősséget. Egy új lemeznek külön világot kell alkotnia, nálunk pedig minden összekapcsolódik, és együtt halad előre.”
A borítón egy viking karkötő látható?
Marco: Nem, az egy uroborosz szobor (uroborosz: a mitológiában egy saját farkába harapó sárkány vagy kígyó), de ha jobban megnézed, azt is láthatod, hogy egy motorbicikli abroncsa is ott van rajta. Két változat is készült a borítóból: a normál verzió és egy másik, fehér háttérrel, amin egy másik gumi van. A művésznek, aki az eredeti szobrot készítette, négy hasonló alkotása van, mi pedig kettőről csináltunk fotókat. Az a kép, amit látsz, egy polaroid fotó és egy ’80-as évekbeli kamerával készült, ezért olyan életlen kicsit. És a végeredményen az uroborosz kígyó egy motoros gumiabroncs belsejében van. Így tehát a borító kapcsolódik a klipekhez, amikben Sara motorozás közben, illetve bukósisakkal látható. A motorozás, az ’úton lenni’ motívum meghatározza az albumot, egyben utal az állandó körforgásra is.”
Sara: „Három klipet forgattunk, amik egy trilógiát alkotnak. Az első kislemezzel, az At Races-szel kezdődik, aztán a történet, a narratíva folytatódik egy hotelben, ahol a főszereplő pihen, ez a The Dress, majd a Fire on the Roof fejeződik be, ami a hotel tetején készült. A trilógia végén pedig tulajdonképpen újraindul az egész az első rész elejéről.”
.
Ez az első albumotok, amit a Metal Blade jelentet meg. Hogyan sikerült leszerződni velük?
Marco: „Nos, nagyon jó volt velük dolgozni, mert a lehető legjobb módon közelítettek hozzánk. Megnéztek minket élőben, pár bulin Németországban, és egy koncerten Los Angelesben is. A kiadó tulajdonosa is eljött az egyik bulinkra, és közvetlenül a merch asztalnál, miközben én árultam a pólókat, odajött, bemutatkozott, és gratulált azzal, hogy nagyon élvezte a koncertet. Nekünk pedig nagyon szimpatikus volt, hogy a kiadónál elsődlegesen szeretik a zenénket, és csak azután beszéltek a többi dologról, hogy a zenei oldalt kitárgyaltuk. Nagyon lelkesek voltak, csak annyit mondtak, hogy »Srácok, imádjuk a bandát, vágjunk bele!« Teljes szabadságot kaptunk tőlük, nincs semmilyen határ, megkötés.”
Korábban egy kisebb, finn kiadónál voltatok. A Metal Blade azért egy egészen más szint, nem?
Marco: „Mindkét kiadónál a legjobb emberekkel dolgoztunk együtt. Az egyik viszont egy nagyon underground kiadó, míg a másiknak több erőforrása van, nagyobb költségvetése, és jó kapcsolatai mind az USA-ban, mind Európában. Ez volt az, amit szerettünk volna elérni: hogy legyen egy erős partnerünk az USA-ban is.”
Sara: „Még mindig jó kapcsolatban vagyunk a korábbi kiadónkkal is, tehát a Metal Blade-hez való szerződés ellenére sem romlott meg a szeretetteljes a viszony, ami nagyon jó dolog.”
Említettétek, ezt a bizonyos amerikai koncertet. Mondhatjuk, hogy a Messa már rendelkezik rajongókkal odaát is?
Marco: „Szerintem bizonyos mértékig igen. Tavaly októberben és idén májusban is turnéztunk az USA-ban. Az azért egy más világ, olasz zenekarként mi inkább Európában vagyunk otthon, de mindenképpen megérte elmenni oda és látni az ottani közönség reakcióját. Szerencsére nagyon jól sikerültek a koncertek: a los angeles-i például az egyik legjobb volt, és New York is nagyon menő volt szerintem. Seattle is jó volt, Chicago is.”
Sara: „Boston is. És Texas is különleges helyet foglal el a szívünkben. Imádjuk azt a helyet. Vannak ott barátaink, és minden egyes ottani koncert nagyon fontos érzelmileg számunkra.”
Akkor innen jött a Reveal elején hallható délies, slide-os gitártéma?
Sara: „Ugyan Alberto Olaszországban született, de azt hiszem, lélekben egy kicsit texasi is. A blues nagyon jelen van a gitárjátékában. Mi sokszor csak bluesmannek hívjuk. Nem is lehetne őt igazán távol tartani ettől a stílustól. Nagyon szeretem a Revealt, mert nagyon változatos elemekből áll: a slide gitár után jön a blast beat, ez a kétféle hangzás pedig szinte egymásnak feszül, ami igazán érdekessé teszi a dalt.”
És ki hörög az utolsó számban?
Sara: „Az a dobosunk, Rocco. Nem először csinál ilyesmit, és élőben is megy neki, abszolút nincs vele gondja.”
Soha nem volt tagcsere a zenekarban. Személyesen is jó barátok vagytok, régóta ismeritek egymást?
Sara: „Igen, régóta barátok vagyunk, mindannyian ismertük egymást már a zenekar megalakulása előtt is. De a Messa csak még közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen sok mindenen mentünk keresztül együtt. Tíz év nagyon sok idő, ezalatt pedig a zenekar hatalmas részévé vált az életünknek. És nem csak nekünk, hanem azoknak is, akikkel a mindennapjainkat töltjük. Szakmai értelemben, barátok, családtagok, párkapcsolatok szintjén is. Átitatja a mindennapjainkat, így akik úgymond kívülről figyelnek minket, azok is kötődnek valamilyen szinten a zenekarhoz.”
Részt vesztek más zenei projektekben is vagy csak a Messára koncentráltok?
Sara: „Marco és én kizárólag a Messával foglalkozunk. Albertónak van egy saját bluesprojektje – ahogy mondtam, neki muszáj bluest játszania. Ráadásul abban a bandában ő is énekel, és nagyon jó hangja van. Rocco pedig egy Thysia nevű black metal bandában is benne van.”
Októbertől a Paradise Losttal turnéztok. Mik a további terveitek a zenekarral?
Marco: „Igen, ráadásul ez egy kifejezetten masszív kör lesz, nagyjából 40 napig tart majd. Ez lesz a legnagyobb turnénk idén. Nyáron lesznek még itt-ott lesznek koncertek és fesztiválfellépések, de leginkább idén az őszi turnéra fogunk koncentrálni.”
Sara, mondd csak, mikor van az, hogy egyenlő a nulla kettővel? (Utalás a zenekar Close című lemezén található 0=2 dalra.)
Sara: „Bármikor, amikor úgy érzed, hogy szükséged van rá, amikor hív a dolog. Őszintén szólva szeretem, amikor a dalszövegeket mindenki a maga módján értelmezheti. Lehet, neked teljesen mást jelent valami, mint nekem, és ezt nagyon érdekesnek találom. Próbálok a szövegekben mindig trükkös lenni, játszani a szavakkal, nem szó szerint, hanem valami mélyebb értelemmel használni őket. Ez mutatja azt is, ahogy a művészethez közelítek. Jó, ha van egyfajta szubjektivitás az élményben. Ha csak egyféleképpen lehetne nézni valamit, az nagyon unalmas lenne. Sok metaforát használok, mert néha nem akarok kijelenteni valamit, hanem csak megpróbálom átadni a dolgot, de többféle értelmezési lehetőséggel.
Múlt héten, mikor Oslóban voltunk, elmentünk a művészeti múzeumba Marcóval. Ugyanazt a festményt néztük, de ő olyan részleteket látott meg rajta, amiket én nem, mert mindketten más szemszögből néztük. Nagyon klassz, hogy két ember teljesen máshogy láthatja ugyanazt. Számomra az ilyesmi mindig lenyűgöző.”
Marco: „Próbáltad már kiguglizni a 0=2-t? Rengeteg találatot kaphatsz, ha jól keresel. De írd mögé, hogy Aleister Crowley, különben csak meccseredmények jönnek majd elő.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
-x-
-x-
