A 2021. decemberi Hammerwold magazinban (No. 340) megjelent interjú. Szöveg: Pintér Miklós / fotó: Vermes Tibor, kiadói archívum, magánarchívum.

Cselőtei László és Lénárd László ismeretsége egy XI. kerületi gimnáziumban kezdődött. Ugyanabban az évben születtek, de Cselő évvesztes volt, emiatt egy évfolyammal Lénárd Laci alatt járt. Művészi beállítottságú diák volt, sci-fi fanzine-eknek is készített különböző illusztrációkat és mindig egy rajztáblával a hóna alatt mozgott. Látszott rajta, hogy rajong a rockzenéért. Lénárd Laci először Cselő öccsét, Pétert ismerte meg, aki kölcsönkérte tőle a Judas Priest-gyűjteményét, aztán idővel a két Laci is összebarátkozott. Az újságmániás, fanatikus metalrajongók folyamatos levelezésben álltak a világ számos kiadójával, zenekarával, menedzsmentjével, metalújságjával és -fanzine-jével, így beszerezve az aktuális információkat a színtérről. 1986-ban aztán úgy döntöttek, hogy kiadják Magyarország első heavy metal magazinját, Metallica Hungarica néven. Lénárd Laci a szüleitől kért kölcsön pénzt, hogy a nyomdaköltséget ki tudják köhögni. Az újságokat a budapesti 666 Fesztiválra vitték ki, ahol legnagyobb meglepetésükre mind a kétszáz példány gazdára talált. A sikeren felbuzdulva azt gondolták, ha kétszáz darab ilyen simán elment, akkor elmegy több is. A második számot ezért már kétezer példányban nyomtatták ki. A többi már történelem.

AZ ELSŐ METALLICA HUNGARICA ELŐTT

Hogy nézett ki az életetek közvetlenül azelőtt, hogy elkezdődött volna a közös munka?

Lénárd László: „Cselő akkor még Egerbe járt főiskolára, én pedig Szegeden voltam katona. Levélben tartottuk a kapcsolatot, talán csak egyszer vagy kétszer tudtunk személyesen találkozni abban a másfél évben. Akkor már sokakkal leveleztünk a világ minden tájáról és nem akartam, hogy a katonaság alatt ezek a kapcsolatok megszakadjanak. Sosem felejtem el, éjszakai őrségben voltam, pont valakinek írtam külföldre, amikor bejött egy tiszt. Ránézett a papírra, de nem értette a szöveget. Kérdezte, mi ez? Mondom válaszolok a barátaimnak. Erre ő: »Azonnal hadbíróság!«” (nevet)

Azt hitte, hogy jelentesz?

LL: „Persze! Pár kilométerre voltunk csak a határtól én meg idegen nyelven írogattam. Ez be sem ugrott nekem! (nevet) Egyébként is, úgy éreztem, hogy elvesznek az életemből másfél évet. Az első hónapban például nem tudtam zenét hallgatni. Borzalmas volt!”

Cselőtei László: „Én 1985 őszén kezdtem el a tanárképzőt nappali tagozaton, de számomra csak négynaposak voltak az iskolai hetek. A csütörtök délutánokat már otthon töltöttem Budapesten, mert onnantól esténként koncertekre akartam menni. Volt olyan péntek délelőtti szeminárium, amin soha nem voltam bent, nem is ismert a tanár! Az év végi vizsga előtt azt kérdezte, »Maga kicsoda?«” (nevet)

Akkor már volt olyan tervetek, hogy újságot készítsetek?

LL: „Igen, de a dolog teljesen lehetetlennek tűnt.”

CSL: „A ’80-as évek elején, még a katonaság előtt gyakran feljárkáltam Laciékhoz. Ha valamelyikünk címére érkezett valamilyen fanzine vagy külföldi zenei magazin, akkor együtt lapoztuk végig őket. Az egyik ilyen alkalommal merült fel, hogy kellene csinálnunk valamit. Mindketten kapcsolatban álltunk egy Lennart Larsson nevű svéd sráccal, aki egy Dals Langed nevű észak-svéd faluban lakott, és a Heavy Metal Massacre nevű fanzine-t csinálta. Neki akkoriban már rajzoltam grafikákat. Ha ő meg tudja csinálni, akkor mi miért ne lennénk rá képesek?”

LL: „Több sráccal is leveleztünk Nyugat-Európából, az USA-ból, akik fanzine-eket hoztak ki, vagy azokba írtak. Úgy láttuk, hogy ezt itthon nekünk kell megcsinálnunk. Másfelől azt is láttuk, hogy az akkori magyar médiában kik írnak ezt-azt a metalról. Generációval felettünk lévő figurák, ki tudja, milyen háttérrel. Ha készül is valami kiadvány, újság, az csak idegesítően szar lesz.”

CSL: „Volt egy idősebb zenei újságíró generáció, akik még mindig a hatvanas-hetvenes éveket emlegették. Jim Hendrix, Janis Joplin, The Doors…”

LL: „A kortárs cuccok közül csak a brit vonalat tolták, mert maximum a NME nevű lapot olvasták, mást nem. A new wave például annyira fel volt fújva, mintha más nem is létezne.”

Mi alapján állítottátok össze a tartalmat?

CSL: „Az, hogy kik a kedvenceink, biztosan befolyásolták, hogy kiről írtunk. Ezek viszont összecsengtek azzal, hogy mik voltak az aktuális, jó zenék. Egyáltalán nem üzleti alapon gondolkodtunk.”

LL: „Azokról írtunk, akiket érdekesnek találtunk és akikkel kapcsolatban álltunk.”

CSL: „Szerintem az egy kicsit gond is volt, hogy mi soha nem az üzletet néztük ebben. Persze, azt kiszámoltuk, hogy mennyi költséget kell kitermelnünk, de például hirdetők után nem rohangásztunk olyan intenzíven, mint ahogy kellett volna.”

Technikai szempontból hogyan készült el az első Metallica Hungarica?

CSL: „A legegyszerűbb eszközökben gondolkodtunk. Édesanyám írógépén, A4-es formátumban ütögettem be a szöveget, azt lekicsinyítettük, majd ollóval kivágtuk az újságokból azokat a fotókat, amiket szerettünk volna beszerkeszteni. Az összes fanzine hasonló módszerekkel készült akkoriban.”

Lénárd Laci 1986 augusztusában szerelt le a seregből, az első Metallica Hungaricát pedig december 7-én a 666 Fesztiválon már árultátok is. Három hónap elegendő volt arra, hogy mindennel elkészüljetek?

LL: „Még annyi sem kellett, már sokkal korábban készen voltunk vele. Cselő rajzmappájában hurcolásztuk. Meg kellett találni a helyet, ahol sokszorosítani tudjuk majd. A kérdés az volt, hogy melyik nyomda meri az újságot akár csak pár száz példányban is kinyomtatni? Újságkiadásra ugyanis semmilyen engedélyünk sem volt. 1986… Még dübörgött a régi világ, abban az időszakban minden nyomda számíthatott ellenőrzésre.”

METALLICA HUNGARICA

A 666 Fesztivált és a december 7-i dátumot jó marketingesként kitaláltátok, vagy egyszerűen csak így alakult?

CSL: „A 666 Fesztivált Józsa Béla szervezte, aki a Pokolgép menedzsere volt és akit már régóta ismertem. Azt a helyet kerestük, ahol nagy eséllyel el tudjuk adni az összes újságot.”

LL: „Kellett egy nyomda és egy háttérszervezet. Amikor kiderült, hogy lesz 666 Fesztivál, felmentünk a Ganzba. Az emeleten volt egy iroda, az a tipikus, amelyet az ötvenes-hatvanas évek filmjeiből ismerünk. Nagy, sötét, dohányfüstös hodály, hatalmas ajtóval meg szürkére festett falakkal. Egy helyi fontos emberen végül valahogy sikerült átvernünk a dolgot.”

Mit éreztetek, amikor a kezetekbe fogtátok a kész újságot?

CSL: „Sokként ért, mert A4-es magazin formátumra terveztem, de A3-as méretben nyomtatták ki. A3-as papírral dolgoztam, mert azt mondták, ha azt lefényképezik és lekicsinyítik, akkor lesz igazán jó minőségű, tűéles a végeredmény. Merthogy A4-es formátumot akartunk. Elmentünk a nyomdába, és egy az egyben nyomták ki. A3-as méretben. Annyira ideges voltam, nem akartam elhinni. Amúgy különleges dolog lett belőle, kérdezték is, hogy mi ez, a Népszabadság?” (nevet)

LL: „Cselő látta először, hozzám már úgy jött, hogy kész, mindennek vége van!” (nevet)

CSL: „Nagyon csalódott voltam, mert volt egy határozott elképzelésem és ahhoz képest valami teljesen más történt, hiába volt egyértelmű a nyomda számára, hogy mi a feladat.”

Nem akartátok feladni?

LL: „Dehogy, baromi büszkék voltunk! Izgatottan vártuk, hogy mi fog történni? Mit fognak az emberek mondani?”

Emlékeztek emberekre, arcokra, akik akkor a Ganzban megvették az első Metallica Hungaricát?

CSL: „Nem igazán, bár, ha erősen gondolkodnánk, biztosan fel tudnánk idézni néhány nevet. Például, amikor Báthory Zoli a Five Finger Death Punchcsal legutóbb itt járt Budapesten, mesélte, hogy ott volt a fesztiválon és megvette a magazint. Ezért el is mentünk a Ganzba és készítettünk egy közös fotót a pultnál ott, ahol az újságot árultuk annak idején.”

LL: „Olyan volt az egész, mint egy nagy adrenalinlöket. Jönnek be az emberek egy koncertre, tél van, adják le a ruhatárnál a kabátjaikat és nézik, hogy mi ez?”

CSL: „Ki volt téve a pultra és pillanatok alatt elfogyott.”

Hosszútávon is láttatok lehetőséget az újságban?

LL: „Képtelenségnek tűnt egy ilyen vállalkozás. Az volt a lényeg, hogy valamit csináljunk, valami mozduljon meg. Kell, hogy legyen Magyarországon is egy olyan típusú újság, ami csak erről szól! Akkor már hat éve benne voltunk a mozgalomban. Látszott, hogy a metalnak története van és lesz, nem olyan, mint a new wave, ami addigra már le is pörgött. A metal egyre csak nagyobb és izgalmasabb lett.”

Huszonegy évesek voltatok ekkor. Kialakult ízlésetek volt már?

LL: „Nekem minden jöhetett, ami metal volt!”

CSL: „Mindent meghallgattunk, kíváncsiak voltunk az összes új lemezre. Laci a keményebb dolgokat jobban bírta, én pedig a dallamosabb vonalat preferáltam, de például rengeteg Venomot is pörgettem. Lacival ellentétben a punkot én nem tudtam igazán megemészteni.”

LL: „Én mindent meg akartam ismerni! Amikor először bejöttek a nagyon korai hardcore bandák, a finn vonal például, azokat is. Mindent átvettem kazettára, amit csak lehetett.”

CSL: „Nem volt akkora kínálat és az anyagokhoz nem is jutottunk hozzá könnyen, ezért minden lemez megjelenése eseményszámba ment. Reveláció volt egy új Heavy Load vagy Cirith Ungol album is, akikről ma már sokan nem is tudják, kik voltak.”

LL: „Mindez még a német Metal Hammer megjelenése előtt volt, amikor még alig lehetett információhoz jutni. Csak a lemezborítók voltak.”

Hogyan építettétek ki a kapcsolatrendszereteket?

LL: „Fanzine-ekből, újságokból, lemezborítókról szedtük össze a címeket. Ha találtunk egyet, akkor azonnal megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a zenekarokkal, kiadókkal, menedzserekkel.”

CSL: „Ahhoz képest, hogy mennyire őskövület módszerekkel dolgoztunk, el tudtunk jutni például Wendy Dióig is.”

LL: „Nagy motiváció volt, hogy sokan válaszoltak. Az első ilyen nagy banda a Saxon volt. Postáztak egy pólót is. Leesett az állam! Ted Nugent pedig dedikált képet és pengetőt küldött. El tudod képzelni, hogy mit jelentett ez 1981/82-ben?”

CSL: „A Sacred Heart Dio-pólót ugyanígy kaptam. Egy időben a Stryper menedzsere Michael Sweet édesanyja volt. Ők is küldtek pólót. Őrület!”

LL: „Istenek voltak mindannyian!”

CSL: „Mi meg az Isten háta mögött!” (nevet)

Mikortól éreztétek, hogy már rockújságíróként tekintenek rátok a zenei színtéren?

CSL: „Egyszerűen csak meg akartuk csinálni az újságot. Nem az volt a lényeg, hogy újságíróként tekintsenek ránk. Talán a második szám megjelenése után már lehetett érezni a visszajelzésekből, hogy elkezd kiépülni a hitelünk, számítanak és hallgatnak ránk a zenészek. De igazából, csak így, utólag látszik, hogy micsoda mérföldkő volt ez akkoriban, hogy milyen erős pozícióba kerültünk.”

LL: „Pedig a cél mindössze az volt, hogy segítsünk az információkkal.”

CSL: „Azt azért látni kell, hogy ez az egész nagyon alulról, fokozatosan épült fel. Eleinte mi mentünk a zenekarokhoz bemutatkozni. Mindig próbáltuk jelezni, hogy mi nem azok a tipikus, klasszikus értelemben vett újságírók vagyunk, akiknek a túlzó, indokolatlan kritika a lényeg. Mi sokkal inkább azt az underground metal-újságírást akartuk követni, amit a kinti lapokban láttunk. Megmondtuk, ha valami nem volt jó, de igyekeztünk pozitívan hozzáállni a témához. Azóta is ez a szemléletünk. Az volt a célunk, hogy megismertessük a metal zenekarokat az érdeklődőkkel, hogy segítsünk a zenekaroknak. Otthont akartunk teremteni egy olyan műfajnak, amelyet addig nagyon kevesen ismertek, amit sokan lenéztek. Mi viszont rajongtunk érte, láttuk benne az erőt és a jövőt.”

MÉRFÖLDKÖVEK, TÖRTÉNETEK

Milyen emlékezetesebb, az újsághoz köthető mérföldkövekre emlékeztek szívesen?

CSL: „Sosem felejtem el, amikor megjött az első színes borítós Metallica Hungarica. És büszke voltam, hogy kis zöldfülűként megkeresett minket Jürgen Wigginghaus, a német Metal Hammer alapítója, majd amikor idejött Magyarországra, végig partnerként kezelt minket, kölcsönös volt a tisztelet.”

LL: „Emlékszem, amikor megjött a levél, hogy a Metallica két koncertet ad 1987 februárjában, Katowicében. Alig akartam elhinni, hogy végre látni fogom őket! Aztán megérkeztünk és kiderült, hogy ugyanabban a szállodában lakunk, amiben ők. Még fel sem ocsúdtunk, amikor megjelent Tomasz Dziubiński, a buli szervezője, a lengyel Metal Hammer későbbi alapítója, hogy a Metallica interjút akar adni nekünk, mivel nekünk volt kézzel fogható újságunk. Nem mi könyörögtünk nekik. Ezt előzetesen el sem tudtuk képzelni!”

CSL: „1990-ben már olyan volt a viszonyom a Pokolgéppel, hogy amikor felajánlottam Kukovecz Gabinak, hogy az új dalaihoz írnék szöveget, rábólintott a dologra. Ez lett az Adj új erőt lemez. Annyi underground zenekart és zenészt ismertünk, hogy Kalapács Józsi távozása után Gáboréknak ajánlani tudtam énekeseket, többek között Rudán Joe-t. Nekem nagyon fontos volt és büszke voltam rá, hogy ilyen szinten is együtt tudunk dolgozni, hasznos részeivé válhattunk ennek a zenei közösségnek.”

Rajongókból lettetek újságírók. Milyen volt feldolgozni az első nagyobb találkozásokat?

CSL: „Bennem mindig nagyon nagy volt a stressz, amikor találkozni kellett a zenekarokkal. A mai napig van bennem egy kis drukk, ha odaülök egy külföldivel interjút csinálni, pláne, ha nagyobb sztár az illető. Sosem felejtem el, amikor 1990-ben először bejutottam a Black Sabbath öltözőjébe Tony Iommihoz. Vagy amikor Ronnie James Dióval Bécsben interjúztam.”

LL: „Képzelheted, amikor King Diamond felhívott, hogy boldog születésnapot kívánjon! Azt sem tudtam, mit mondjak, csak az járt a fejemben, hogy ezt nem hiszem el! A Mercyful Fate mindig megosztó csapat volt, de alapvetés mindkettőnk számára.”

CSL: „Abszolút! Az Evil szövegét akár most is el tudom mondani. »I was born in the cemetery / Under the sign of the moon…«” (nevet)

Negatív tapasztalataitok nem is voltak?

CSL: „Nem. A nagy rocksztárok kivétel nélkül nagyon kedvesek voltak velünk, legalábbis, akikkel minket hozott össze a sors.”

LL: „Egyetértek, mindenki nagyon normális! 1988 körül Bruce Dickinson itt vívott Budapesten. Úgy alakult, hogy Bruce, egy ismerőse, a későbbi feleségem és én elmentünk vacsorázni. Beszélgetni akart, de nem zenéről, hanem Kelet-Európáról. Érdekelte, hogy mi történik nálunk!”

Biztos van pár emlékezetes sztoritok még!

LL: „Amikor 1992-ben Budapestre ért a Guns N’ Roses-turné, akkor még a Keleti pályaudvarnál dolgoztam egy utazási irodában. Kimentem kajálni, és szembe jöttek velem a Faith No More tagjai. Ott volt a közelben a szállodájuk. Elkezdtünk beszélgetni a cipőbolt előtt, a programokról érdeklődtek. Kimentünk másnap az újpesti piacra is, ahol Rajzfilmslágerek magyarul kazettákat vettek! (nevet) Érdekelte őket, hogy mi történik nálunk. Este meg le akartak nézni valami becsületsüllyesztőbe, le is vittem őket, ott mulattak az Actionékkel. Mike Patton megadta a címét, aztán amikor a következő turnéval Európába látogattak, Németországban összefutottunk.”

CSL: „Én Kip Wingerrel először 1997 körül találkoztam. Ő is meg tudott maradni egy nagyon barátságos, közvetlen fickónak. Amikor idejön Budapestre, mindig elmegyünk kajálni, én szoktam fuvarozgatni.”

LL: „Klasszikus történet, hogy amikor az Exploited Győrben játszott, a punkok szétkapták a várost. A szervező megemlítette, hogy el kellene vinni Wattie-t, ki van kocsival? Mondom, én! Wattie beült hátra, elkezdett azzal a rettenetes skót akcentusával beszélni, egy szót sem értettem belőle, de marha aranyos volt!” (nevet)

CSL: „A Summer Rocks fesztiválon én szállítottam a Manowart a szállás és a koncerthelyszín között. Eric Adams mellettem, Joey DeMaio pedig mögöttem ült. Nagyon kedvesek, közvetlenek, normálisak voltak. Beszélgettünk, közben Joey a hátsó ülésen telefonon intézte az üzleti ügyeit. Egyszer csak lemerült a készüléke, de nem jött zavarba, előrenyúlt, hogy »László, ne haragudj!«, majd elvette az enyémet és azzal telefonált tovább.” (nevet)

HAMMERWORLD: A JELEN

A Metallica Hungarica/Metal Hammer Hungarica váltás óta talán most van a legnagyobb fejlődés a magazin küllemében.

CSL: „Design szempontjából világ életemben egy elegánsabb, exkluzívabb zenei magazint szerettem volna csinálni. A diplomamunkámat is ebből írtam, Az újság összeállítása, tördelése és vizuális szerkesztése címmel. Emiatt adtuk ki újra az első Metallica Hungaricát kétszer is. Egyszer úgy, A/4-es formátumban, ahogyan akkoriban eredetileg szerettem volna, egyszer pedig színesben, hiszen már az elejétől így álmodtuk meg. Nekem a minőségi papír, a ragasztott gerinc, a nagy formátum és a szép, letisztult tördelés, design nagyon komoly előrelépés. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy mi lettünk a rock Cosmopolitanje. Amúgy nem értem, miért baj, ha egy rockzenei magazin a külsejét, kivitelezését tekintve is minőségi? Hiszen így vizuálisan is többet ad, jó ránézni, könnyen olvasható, egy kellemes élmény. Nemrégen éppen veled néztük végig az aktuális nemzetközi zenei magazin kínálatot és megállapítottuk, hogy a Hammerworld legalább olyan színvonalú, mint az angol Hammer, a Rolling Stone vagy a Mojo. 124 és 112 oldalas újság létezik, de 132 oldalas egy sem. Ilyen terjedelmű zenei lap, mint a mostani Hammerworld, nincs, ráadásul nemzetközi mércével is releváns tartalommal és példányszámban jelenünk meg.”

LL: „Az az időszak, amiben most vagyunk, nekem nyomasztó. A metal az élő zenéről szól. Ott kelnek életre a dalok. Ott ismerik meg a rajongók az új zenekarokat. Most viszont elmennek a lemezek az emberek mellett. Óriási a veszteség! Van egy félelem bennem, hogy mi történik, ha vége lesz és nem jönnek vissza az emberek a koncertekre? Vagy lesz egy generáció, aminél ez az élmény kimarad, nem szokik hozzá, hogy elmegy a bulikra és ott van együtt emberekkel. Iszonyatos félelem bennem, hogy az egész közösség szétesik. Én magam veszítem el a hitemet.”

CSL: „De a zenében nem vesztetted el a hited!”

LL: „A káoszban, ami most van, nem tudom, hogy hol van ennek a helye. De ez nem csak a zenére vonatkozik, hanem magára a kultúrára is. Nehezen találja meg a helyét.”

CSL: „Biztos, hogy nehéz lesz az elkövetkező időszak, de éppen ezért fontos az újság, a médiafelületeink, mert ez egy összetartó erő. Az embereket továbbra is érdekli a zene. Akik kitartanak, továbbra is éhesek az információra. Valószínűleg tényleg lesz egy új kezdet. A rajongók elfelejtenek koncertre menni, a zenekarok nem turnéznak, aztán jön majd egy új generáció, ami kicsiből, alulról indulva újra felépíti az egészet. A zene sohasem hal meg! A legtöbben a zenélés öröméért zenélnek, ez pedig soha nem fog elmúlni. A kérdés csupán az, hogy milyen szinten működik majd a rendszer? Ebben a környezetben pedig az újság fontosabb lesz, mint valaha, mert ez tud segíteni a közösség újraépítésében, összetartásában.”

LL: „Remélem nem hangzik nagyképűen, de érdekes belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha nem lett volna Hammer? Akkor most mi lenne?” 

(Az interjú eredetileg a Hammerworld magazin 2021. decemberi számában [No. 340] jelent meg.)

Elhunyt Lénárd László – https://hammerworld.hu/elhunyt-lenard-laszlo/