Júniusi könyvajánlónkban posztapokaliptikus képregény, természetközeli fantasy, balatoni regék és mesék, és középkori környezetben harcoló egerekről szóló regény.

Szűcs Gyula – Budai Dénes: Café Postnuclear I-II.

Univerzál-Kaméleon Bt.

Az első Café Postnuclear kötet eredetileg 2015-ben jelent meg, és aztán 7 (mesebeli?) évet kellett várni a folytatására, cserébe az első részt is kihozták feljavítva. Két keményfedeles, nagyalakú, szuper minőségű képregényalbumban tárja elénk a szerzőpáros, hogy milyen lenne Magyarország, ha a ’80-as években kitör az atomháború, és a túlélők szétrohadt/széttuningolt, szocialista verdákon száguldoznának, hogy ellopják a másiktól, ami még maradt egyáltalán.

Ha erről a Mad Max filmek jutnak eszedbe, jól tippelsz, nyilván ez az első párhuzam, ami azonnal adja magát, ha ránézel a borítóra. Csakhogy a Szűcs-Budai duó valójában egy utalásokkal telepakolt monstrumot készített, melynél szebb (na jó, sajátosabb) emlékművet nehéz lenne állítani a ’80-as évek Magyarországának. Ez az a cucc, aminek érdemes nagyítóval is nekifutni, annyi apró részlet rejlik az oldalakon. Aki megélte azt a korszakot, annak számos nosztalgikus pillanatot fog okozni, a többieknek meg tán érdekes lesz. Van itt minden, a moncsicsitől a Conan a barbáron és számos egyéb mozis utaláson, a korszak emblematikus autóin és helyszínein át a lengyel piacig, ami pont arról volt ismert, hogy szinte bármit lehetett ott venni. Mi több, több helyen is idéz a képregény kultikus magyar zenekaroktól, így pl. a Diktátortól vagy az ETA-tól. De a különféle verdákon és karaktereken számos korabeli metal és egyéb zenekar logója, netán dalszövege felbukkan, a Mercyful Fate-től a Sodomig és vissza.

Persze a mellbevágó utalástömeg mellett van itt sztori is, meg érdekes szereplők. Kaland, akció, kockázat, szex, piák és drogok, meg amit akartok. A szerzőpáros nem fogta vissza magát, a 18-as karika a borítón teljesen jogos. Más kérdés, hogy pont a sztori elég kusza, s bár a második kötet jobbára megválaszolja az első rész kapcsán felmerült rengeteg kérdést („ez mi a f…om volt?!”, ahogy az egyik olvasó fogalmazott), azért elég pofáncsapós az egész, pláne a vége, és különben simán lehetne folytatni. De ha nem teszik, sem baj, mert minden őrültsége, kaotikussága mellett is ez egy egészen különleges valami, ami az összes utalás mellett is kő egyedi.

Budai Dénes illusztrátor stílusára biztosan hatott a könyvek végén olvasható, alapos szómagyarázatban is felmerülő Dredd bíró- ill. Incal képregénysorozat, de amilyen brutális sok rajza, olyan lenyűgöző is. Ahogy a nézőpontokat használja, na meg az egy- vagy akár kétoldalas méretű képei – tele van a Café Postnuclear olyasmivel, ami nagyméretű poszterre kívánkozik vagy épp tetoválásnak való.

A metal és punk vonatkozásokról még annyit, hogy a II. kötet végén a ’80-as évek szoci pártmunkás újságíróinak fanyalgó-lekezelő stílusát idéző ismertetőket is kapunk egy részükről, s az is külön stílusbravúr. De az egész cucc az. Érdemes többször elolvasni, mert elsőre képtelenség minden részletét észrevenni, befogadni. Sok különféle rétege van ennek a két könyvnek, és hiába látszik elsőre is, hogy irdatlan és minőségi munka van benne, többször végig kell rajta menni, hogy felfogd, milyen nagyszerű alkotás a maga sajátos módján.

Van hozzá playlist, bár sajnos csak azon dalokkal, amelyekből idéz a szerző – a képeken felbukkanó többi zenekarnak kénytelen leszel magad utána ásni. Nem fogod megbánni.

Kleinheincz Csilla: Alvilági ​szövedék

Gabo

Kleinheincz Csilla nevét az Ólomerdő-trilógia kapcsán ismerik sokan (melyben nem rejtette véka alá, hogy nemcsak a magyar népmeséket, de a metal zenét is szereti). Új regénye teljesen más világ, bár az írónőre jellemző stílusjegyek, fogások-fordulatok itt is megvannak.

Így pl. a hely- és személynevek magyarnak hatnak, de sokszor mégis általa kitalált szavak. Ez önmagában ad egyfajta sajátos atmoszférát a regénynek, ám nem csupán emiatt mondanám különleges élménynek. Melyre a szépséges borító sem készít fel…

A történet egyik fő helyszíne Cseregő, egy hegyi falu, ahol az önmagukat „Tisztáknak” nevező népek élnek, egységben a természettel. A másik, a szomszédságában lévő, egyre nagyobb területeket elfoglaló város, Kísértó egészen másmilyen hely: itt gépesített gazdálkodás folyik, s ami még fontosabb, a lakosság Mikosz isten híve. Mely istennek szokása, hogy megszállja egy-egy hívét, általa tesz kinyilatkoztatásokat – s egyúttal el is pusztítja az illetőt… A cseregőiek rettegnek Mikosztól, aki gyakorlatilag fertőzés útján kerül követői testébe (innen a Tiszták megnevezés…), de mindkét oldal kénytelen egymással úgymond üzletelni. És ahogy előre sejthető, eljön a pont, amikor konfrontálódnak…

A főszereplő Gerle, egy fiatal cseregői nő, aki kertvezetőnek készül, ám a történet szálaiból egészen más sors szövődik a számára. Olyan, melyben horrorisztikus részeknek épp úgy helye lesz, mint romantikának, vagy harcnak, vagy meglepően meghitt pillanatoknak. De korántsem ő az egyetlen emlékezetes, erős karakter a regényben – ahogy Csillától megszokhattuk, komoly, nehéz kérdéseket boncolgat, kidolgozott, s masszív jellemfejlődésen áteső szereplők segítségével mesélve ezekről.

Mivel a regény világa nagyon idegen, időbe telik, mire az olvasó érteni kezdi, mi történik, ki kivel van, de közben is halad a cselekmény, s mindvégig megvan a hol fojtott, hol szenvedélyesen kirobbanó feszültség. S amit a végére kapunk, az – hiába az egészen egyedi fantasy környezet – saját korunk, világunk kapcsán ad rengeteg megrágni való gondolatot. Pl. arról, hogyan lehetne úgy élni ebben a világban, hogy a kiszipolyozása helyett alkalmazkodjunk hozzá, ápoljuk, ezzel nyerve el ajándékait.

Nem könnyű olvasmány tehát, de hogy is lehetne az, amikor van igazi, valós mondanivalója?! A regény június 8-án, a 94. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.

Cseregő, ​a hagyományokat büszkén őrző hegyi falu és Kísértó, az iparosodásának köszönhetően egyre messzebbre terjeszkedő város között évszázadokra nyúlik vissza a szembenállás. Nemcsak szokásaik választják el őket egymástól, hanem Mikosz, a rettegve csodált isten is, aki hívei testében él, és akitől a falusiak mindenáron távol akarják tartani magukat. A közösségek békés távolságtartással élnek egymás mellett, ezt azonban egyre több feszültség fenyegeti.

Gerlére cseregői közösségében fényes jövő vár: az érzékeny, de robbanékony kertészlány hamarosan megörökli édesapjától a kertvezetői munkát és egybekel gyerekkori szerelmével. Miután azonban egy nap valami rettenetes történik vele a közeli erdőben, nem csak az ő élete fordul fel gyökerestül: olyan folyamat veszi kezdetét, amelynek során földalatti és emberfeletti erők lépnek működésbe, a tét pedig nem kisebb, mint a jelenleg ismert világ fennmaradása.

Lipták Gábor: Aranyhíd – Balatoni mesék, mondák, történetek

Lazi

Lipták Gábor könyve először 1961-ben jelent meg, és ahhoz képest, hogy milyen jó mai szemmel is, nem élt meg olyan sok további kiadást. De miért is kopna az élmény, amikor örök történeteket mesél el egy olyan tóról és környékéről, mely máig elvarázsolja az oda látogatókat?!

A gyűjtemény igen változatos, színes és gazdag, s mondhatni, hogy időrendben halad, amennyiben a Balaton keletkezésének egyik mítoszával indít, majd az ősmagyarok néhány vonatkozó legendája, mondája következik, aztán a középkor, s egész az újkorig, a 19. századig haladunk. Épp úgy jut hely a szépséges kötetben a balladisztikus, tragikus sorsoknak és történeteknek, mint a happy enddel végződő romantikusoknak, netán a humornak (mely akkor is megjelenik néha, ha a sztori maga nem oly’ vidám, ugyanakkor a régi jó magyar önirónia is itt van). Természetfeletti lények, népmesei figurák épp úgy akadnak itt, mint mondjuk betyárok, útonállók, hősies szegénylegények és -leányok, papok és birtokosok – utóbbiak között ritka a jólelkű, akár a törölközőnyi szabad terület a siófoki szabadstrandon egy erős nyári hétvégén. Lipták Gábor nem kendőzi el, hogy a magyar nép, még ha épp a szépséges Balaton mellett élt is, milyen sűrűn szívott egyéb nációk itt felbukkanó tagjainak köszönhetően – ahogy azt sem, hogy saját hibájából is… Érdekes látni azt is, hogy a kereszténységet István királyunk alatt tűzzel-vassal terjesztő német lovagokat hogy cselezték ki az ingoványos balatoni részeket jól ismerő ősmagyarok, s pár évszázaddal később hogy védte ugyanez a nép mondjuk a török orra alá borsot törve.

De nem csupán érdekesek ezek a történetek, hanem szórakoztatóak, lebilincselőek, magukkal ragadóak is. Mindben ott van a tó és környékének varázsa, sőt, az Aranyhíd szinte körutazás is a Balaton körül, hiszen számos településhez, tájegységhez vagy épp hegyhez-patakhoz kapcsolódik egy-egy írás. És a legjobb az egészben az, hogy mi, akik most élünk, többé-kevésbé fel is kereshetjük ezeket, még ha fogy is a hely, ahova csak úgy, fizetés nélkül is beteheti a lábát az egyszeri halandó.

Brian Jacques: Rőtfal

Ciceró

A Rőtfal angol nyelvterületen gyermek/ifjúsági irodalmi klasszikusnak számít, de én bátran ajánlom bárkinek, legyen bár rég nem gyerek, aki szereti a kalandos történeteket, netán a fantasy irodalmat.

Ahogy a borító sejteti, az eredetileg 1986-ban megjelent regényben (melyet számos további követett) egerek és egyéb állatok a szereplők. A háttér középkorias, Rőtfal maga pedig egy apátság, ahol különféle, jellemzően a valóságban is békésebb (legalábbis nem kimondottan ragadozó) állatok élnek. Idilli élet ez gyönyörű környéken, amint az rögtön az elején kiderül. Erről Tolkien és a Gyűrűk Ura jut eszembe: ott is hasonlóképp megmutatja az író, hogy mit veszíthetnek, s mit védelmeznek majd a szereplők, midőn a gonosz rájuk támad.

Mely gonosz ebben a regényben egy nagy csapatnyi patkány (és egyéb kisebb ragadozó) képében jelenik meg, s veszi ostrom alá az apátság sokat látott falait. Vezérük, Korbácsos Cluny tapasztalt, tengerjárt, agyafúrt patkány, akivel és hordájával szemben a vastag falak sem biztos, hogy megvédik Rőtfal lakóit. Ám él köztük egy fiatal novícius, bizonyos Mátyás, akiből ifjú kora és tapasztalatlansága ellenére hős lesz – igaz, mire azzá válik, már senki nem nevezheti majd zöldfülűnek.

Brian Jacques okosan adagolja az izgalmakat, szövi a cselekmény szálait, miközben érdekes új szereplőket hoz be, nem feledkezve meg a humorról sem. Ha úgy nézzük, semmi forradalmit nem csinál az író ebben a regényben, de annyira ügyesen, sőt ízléssel használja a különféle elemeket és fogásokat, úgy keveri a kalandokat és az emlékezetes figurákat, hogy hamar magával ragadja a regény az olvasót. Aki a végén alighanem azzal a megelégedett érzéssel teszi majd le, hogy egy klasszikus értékeket hordozó, szerethető könyvön van túl, melynek alig várja a folytatásait.