Max Cavalera a Kerrangnak mesélte el egyik legsúlyosabb nyaralós élményét. Napfényt, homokos tengerpartot és talán egy reggae-t is remélt Jamaicától, de valami egész más várt rá…

„Ez volt az egyik legfurcsább dolog, ami valaha történt is velem. Egy nyaralás volt, ami nagyon, nagyon rosszul sült el. Még 2002-ben vagy 2003-ban történt, volt egy barátunk Jamaikán, a háza meg a hegyekben, ahol a Rasták élnek. Megbeszéltük, hogy az egyik barátja körbevezet minket arrafelé, ő lesz az idegenvezetőnk.

A repülésünk napján azonban a fickó fiát elütötte egy autó, így a kórházban kellett lennie, nem tudott kijönni értünk a reptérre. Volt viszont két nagyon gyanús fickó, akik hallották amint ezt elmondta Mark barátomnak, mármint azt, hogy nem tud értünk jönni. Mi ekkor a repülőn ültünk, így sem Mark, sem a barátja nem tudott elérni minket. Ez a két fickó elvállalta, hogy felvesznek minket – ez a két gyanús f…fej. Mivel Mark barátjával sosem találkoztunk, így azt sem tudtuk, hogy néz ki.

Miután leszállt a gépünk, ott vártak minket, de a nevünk rosszul volt leírva a táblájukon, szóval már ez is jelezte, hogy valami nincs rendben. Beszálltunk a fehér furgonjukba, a feleségem, Gloria pedig rögtön azzal kezdte, hogy ‘szükségünk van egy kis fűre’, úgyíhogy elvittek minket egy borzalmas helyre. A gettóba mentünk, Trench Town belvárosába, tényleg rohadt ócska volt a hely, mindenhol kétes alakok voltak… De ekkor mg azt gondoltam, hogy ‘ezekkel a srácokkal elvagyunk, minden rendben, hiszen ők Mark barátai’. Szereznek nekünk egy kis füvet, egy darabig kocsikázunk velünk, amúgy sem beszélnek sokat… Azt egyáltalán nem tudtuk, hogy nem Mark barátai vannak velünk.

Amikor odaértünk a hotelhez, kiderült, hogy nem engednek fel idegeneket a szobákba, úgyhogy Gloriával hatalmas vitába keveredtünk az igazgatóval… ‘Figyelj, te f…fej, rengeteg pénzt fizettünk ki a szobánkért, ezek a srácok meg a barátaink, és vagy feljöhetnek velünk, vagy keresünk egy másik hotelt. Késő van már, nem akarnak visszamenni Kingstonba.’ A nagy veszekedés vége az lett, hogy végül feljöhettek és nálunk tölthették az éjszakát.

Amikor bementünk a hotelszobánkba, rögtön feltűnt valami, ami nem stimmelt: minden cuccunknak megkérdezték az árát. Elővettem a magnómat, mire az egyik fickó: ‘Ez mennyibe kerül?’. ‘Nem tudom, talán 200 dollár.’ Aztán jött a CD-táram, vagy 500 CD-vel. ‘Az mennyibe kerül?’. ‘Nem tudom… 500 dollár?’ Aztán megpróbáltak rávenni minket arra, hogy béreljünk egy autót, és azt hiszem, az volt a tervük, hogy elrabolnak a bérelt autóval együtt, majd megölnek minket, vagy valami ilyesmi őrültség. A másik figyelmeztető jel az volt, amikor odaadtam az egyiküknek a tévé távirányítóját, neki meg fogalma sem volt arról, hogy is működik. Mintha egy űrhajó vezérlőjét adtam volna a kezébe! Úgy viselkedett, mintha még sosem látott volna ilyet, ami azért egy kicsit fura volt.

Mindegy, a nappaliban felállítottuk nekik pótágyakat, aztán elmentünk aludni. Hajnali ötkor csörgött a telefonom, Mark volt az. És amit mindott, attól megállt bennem az ütő. ‘Nagy veszélyben vagytok! Azok a srácok nem a barátaim. A barátom a kórházban van a gyerekével, azok a fickók meg tolvajok! Azonnal meg kell szabadulnotok tőlük, de úgy, hogy ne idegesítsétek fel őket, mert a végén még bántani fognak titeket!’

Csak néztem Gloriára, hogy ‘Most meg mi a f…t fogunk csinálni?’ Két tolvaj alszik a nappaliban… Kimentem, hogy megnézzem őket, és látom, hogy az egyik fickó feje mellett ott van egy nagy vadászkés… ‘Ó, a francba! Ez rohadtul nem jó!’ Közben kezdtek felébredni, Gloria meg azt mondta nekem: ‘Menj ki, lógj velük, de ne viselkedj másképp, mint tegnap!’. Megkérdeztem a fickót, hogy mire kell neki az a kés, ő meg előállt azzal a baromsággal, hogy cukornádvágásra…. ‘Az a kés nem erre való!’ – gondoltam magamban. És tudom, hogy mire való… Nagyon ijesztő volt az egész.

Mivel a hálónkban volt egy csendes riasztó, hogy szükség esetén hívni lehessen a biztonságiakat, Gloria azt is nyomta, miközben ezek a fickók a bérelt kocsi felől kezdtek érdeklődni. ‘Kell a kocsi, hogy végiglátogathassuk a fontos helyeket. Bob Marley!’ Aztán felbukkantak a biztonságiak és lett is nagy felfordulás. Hatalmas vita volt, és akkor már nem is angolul beszéltek, hanem a helyi nyelven, átváltottak patois-ra. A biztonsági embereknél fegyver is volt, úgyhogy eljött a játszma vége. A terv besült.

De ezzel még nem volt vége a sztorinak, mert el kellett mennünk velük a rendőrségre, hogy feljelentést tegyünk. És ez volt a legkellemetlenebb rész, mert egy kocsiban mentünk a rendőrőrsre, a két fickó meg rohadt csúnyán nézett ránk. A nézésükben ott volt az, hogy ‘Tegnap este ki kellett volna nyírnunk titeket, seggfejek!’… Az őrsön a rendőrkapitány azzal jött oda hozzánk, hogy ‘Ezt titokban kell tartaniuk. Tudjuk, hogy zenészek vagytok, de nem kéne ebből nagy ügyet csinálni. Kérem, ne említsék sehol, ami történt, mert szeretnénk életben tartani a turizmusunkat. Ezt a két fickót már börtönbe is vitték, és az egy gettószerű börtön, nem az a hely, amit bárki is élvezne. Elcseszett egy hely.’ Azt amúgy nem vallották be, hogy meg akartak ölni minket, de a cuccunkat mindenképpen akarták, és pokoli gyanús fickók voltak. Néztem is Gloriára, hogy ezt most megúsztuk…

A történtek után elég nehéz volt visszazökkenni a vakáció üzemmódba. Menjünk ki lazulni a tengerpartra? Mindezek után? De végül találkoztunk az igazi sráccal, Mark barátjával, és ő teljesen más volt, nagyon kedves. Mondta is, hogy nagy mázlink volt. De a történtektől függetlenül tudok azonosulni Jamaicával, mert sok mindenben hasonlít Brazíliához: nagy a szegénység, az emberek bármit megtesznek egy kis pénzért. Amint kijössz a reptérrel, rögtön egy csomó szart akarnak elsózni neked, vagy jönnek azzal, hogy ‘Bob Marley unokatestvére vagyok, elviszlek a házába!’. Végül egyébként meglátogattuk Marley nyughelyét és a születési helyét is. Peter Toshét is… A sírja nagyon egyszerű, és ott volt a Grammy-díja is. Annyira tisztelik őt, hogy nem lopják el.

Azóta már kétszer is jártam Jamaicában, de ez az első út volt a legszórakoztatóbb! És a legemlékezetesebb is. Egy kicsit óvatosabbá is tett, mármint az idegenekkel kapcsolatban. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltak börtönben a fickók, de vannak ilyen szar dolgok. A tervük nem úgy jött össze, ahogy gondolták, de majdnem sikerült nekik, és elég zseniális terv volt! Nem hiszem, hogy megöltek volna minket, de sosem lehet tudni. Most már tudunk nevetni az egészen, de akkor egyikünk sem nevetett.„