Kiadó: HAMMERHEART / Írta: MILÁN PÉTER / 6
A floridai Massacre legendás név a death metalban, annak idején az első demókkal a műfaj megalapítói közé tartoztak – anélkül, hogy bárminek a megalapítását sejtették volna – olyan bandákkal, mint a Mantas (a Death elődje), a Master, a Morbid Angel, vagy a Necrophagia. Amikor 1991-ben megjelent e From Beyond debütalbum, a death metal már számos alapművet kiadott magából, azonban a lemez így is klasszikussá vált. Pofonegyszerű, mondhatni jó értelemben primitív death-anyag a From Beyond, vérbeli vaskos Morrisound-hangzással, erős dalszerzéssel. Egy évvel később érkezett az Inhuman Condition EP, és ezzel ki is fújt a Massacre története. A lufi leeresztett, kidurrant. Az 1996-os Promise a metal-történet legnagyobb baklövéseinek egyike, egy olyan időszak szülötte, amikor a legtöbb death banda elvesztette a fonalat, s ugyan némelyik kísérlet nem sikerült rosszul, a Massacre próbálkozása volt a leggyatrább. Furcsa dolgokat művelt az Atrocity, a francia Massacra, a Morgoth (Feel Sorry For The Fanatic), az Entombed, de míg ezeknek megvoltak az értékei, Kam Lee új felállású csapata csúnya bakot lőtt. Nem csoda, hogy még abban az évben fel is oszlottak. Mire előmerészkedtek, már javában benne voltunk a 21. században, de hiába a From Beyondot másoló borító, a Back From Beyond (2014) halvány másolata volt a klasszikus első albumnak és a régi demós számoknak.
Feloszlottak, újjáalakultak, feloszlottak, újjáalakultak, 2021-ben megint készült egy lemez Resurgence címmel, de ez sem hozta vissza a régi dicsőséget. Legfeljebb Lee-nek és a nagy névhez csapódó mindenféle tagoknak – akik között még svédek, norvégok is voltak – lehetett érdekes a felmelegített banda. A kislemezek, EP-k, koncertek számolatlan kiadására ki sem térek, a lényeg az, hogy ez év novemberére újabb albumot hozott ki az ezredik felállását megérő formáció. Soha nem rejtettem véka alá, hogy nehezen tudom komolyan venni azokat a régi bandákat, ahol pusztán az énekes eredeti tag, s amelyek a pszichológiai síkon hatást gyakorló régi, ismert logóval próbálnak meg életben maradni (Agent Steel, Terrorizer stb.), miközben már rég halott az ügy, és finoman szólva kétes színvonalat produkálnak tökéletesen felesleges új lemezeikkel. A tagok tulajdonképpen bárhonnan gyülekezhetnek a logó alá, s zömmel olyan hangszeresekről van szó, akiknek soha semmi köze nem volt az adott zenekarhoz. Viszont az énekes szeretné életben tartani a nevet – és a pénzforrást. Jobb érzés koncertezni, kiabálni egy banda élén, mint csavarboltban eladónak lenni, vagy pizzafutárkodni. Tudom, gonosz vagyok.
Tehát Necrolution. Semmilyen előzetes elképzelésem nem volt a lemez kapcsán, hacsak az nem, hogy kapok egy újabb középszerű old school death-anyagot. Így is történt, azonban ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy a From Beyond óta ez a legegészségesebb Massacre-kiadvány (persze az Inhuman Conditiont nem számítva). Ez nyilvánvalóan nem sok, nagy ünneplést, tombolát, maszkabált nem kell szervezi a megjelenés köré, azonban az újdonsült tagok, vagy éppen Lee, összekalapált néhány jobbnak tűnő riffet, témát. Ennél sokkal többet nem lehet várni egy efféle csapattól, ugyanis a nagyon egyszerű zenéknek az a problematikája (és ezt nem ártana belátnia azoknak is, akik mindig az egyszerűséget dicsőítik), hogy a nagyon szűk mozgástér miatt elkerülhetetlen a szinte azonnali kifulladás, irányvesztés, tartalmatlanság, céltalanság. Ez akkor is így van, ha Lee bevallása szerint is nosztalgikus a Necrolution (a borítóval, logóval együtt), amivel vissza akarták hozni a korai idők death metalját. Ez a lényegen nem változtat.
A jelenlegi Massacre-ben Lee mellett három, 2024-ben belépett tag van, vagyis az a helyzet áll fenn, amit az imént vázoltam. Ezenkívül a lemez anyagán a svéd Rogga Johansson is gitározott, aki évente tucatnyi lemezt ad ki ugyanabban a műfajban, még a pórusain keresztül is death metalt lehel ki magából, és nagy fájdalma, hogy nem ő játszik minden megjelenő death metal-albumon. Hallani, hogy valamelyest megpróbálták kitágítani a Massacre-féle death metal vékony mezsgyéjét, mivel belátták, hogy nem lenne értelme a Corpsegrinder vagy a Symbolic Immortality újabb verzióját legyártani. Ez azt eredményezte, hogy született néhány jobb riff, doomos rész, de ahol a sztenderd kalapálások érvényesülnek a szokásos thrashes tempóval, ott nem sok érdekes történik. Mint említettem, a doomos témák képezik a lemez leginkább elfogadható részeit. Ilyen pl. az Ad Infinitum: The Final Hour eleje, amíg bele nem kezdenek a szokásos középtempójú galoppozásba. Érdekesség, hogy a 16 szám között hangulati átkötések, effektek, egyéb díszítmények is szerepelnek, nyilván ezzel is megpróbálták jobb színben feltüntetni az anyagot. No és Lee hangja, ami már korántsem olyan egyedi, mint a ’80-as években volt, de a frontember ma is kedvvel morog, bömböl.
Nem büntetem meg nagyon a Massacre lemezét, hallani, hogy a Lee által összegereblyézett tagság vért izzadva próbált összehozni valami értékelhetőt. Úgy gondolom, a hat ponttal nagyon méltányos vagyok.
