Végre eljutottam az új Dürer Kertbe, legalábbis az előterébe meg a kistermébe, és szerintem hangulatos és klassz. Otthonos érzés ott lenni.
A veszprémi Tengeri Püspök egyik demójáról úgy ’98 környékén írtam, de nem sokra emlékeztem, nem is igen tudtam, mire számítsak. Az eredeti tagságból már csak a Superunknowns nevű Soundgarden tribute-ből is ismert Varga Péter gitáros van itt, s a szintén ott is érdekelt, bund nélküli basszuson varázsló Cseh Balázs, a dobokon zseniális Hohl Árpád (Hollywoodoo), a remek szólókat hozó Horváth Barna gitáros (ex-Sunrow, Belgium, Easy Life Natural) és Bartalis Dávid énekes a társai. És akkorát zenéltek, olyan feelinggel és súllyal, hogy azonnal megtértem a tengeri szektájukba. A látvánnyal nem sokat törődik a csapat, bár a kiváló torkú Dávid sajátos mozgása ill. Árpád látványos dobolása ad ilyen téren is eleget, hanem zeneileg, hú, nagyon finom! Ha azon a véleményen vagy, hogy jó volt az is, amit Cornellék a Badmotorfinger után csináltak, de azért az igazi addig volt a Soundgarden, akkor a Tengeri Püspököt hallanod kell. De van itt sok minden más hatás is a ’90-es évek újító/alternatív rock/metaljából. Nagyon vaskosan szóltak, de közben csak úgy tekeregtek a témáik.
A debreceni Ghost Toast hosszas szünet után állt újra színpadra, először az új dobossal, Cserős Zoltánnal, ám Pusker János szintis-csellista nélkül (de ő akkor sem volt ott, amikor először láttam a GT-t a Szimplában), tehát az ő részei samplerről szóltak (amiket részint Stefán János basszer babrált). Kellett egy kis idő, míg beállt a hangzás meg a hangulat, hanem aztán többször is hidegrázós, katartikus élmény volt a koncertjük. Nagyon tág határok között mozgó, sokmindenből merítő és mindazt szervesen saját világukba építő zenéjük kb. instrumentális progresszív rocknak nevezhető legrövidebben, de szinte minden dalukban van valami vokális hangminta: beszéd vagy ének. Plusz ott volt a kétoldali vetítés, ami szintén sokat tett a hangulathoz, de a legjobb mégiscsak azt volt látni, ahogy Rózsavölgyi Bence gitároson eluralkodik a zene extázisa, s persze vele tartott a közönség is. Mert ez olyan muzsika, hogy minden kacifántja, borultsága, komplexitása ellenére is beránt, és visz magával. Most is az jutott eszembe, hogy bárcsak tudna még a Dream Theater olyan dallamokat írni, mint amilyeneket a srácok pl. a Get Rid Of-ban, a Last Man-ben vagy a Chasing Time-ban játszanak. Utóbbi 12 perces dalt kibővítették egy Petőfi betéttel, a két nappal korábbi nemzeti ünnep meg az aktualitások kapcsán, és persze, hogy ez is valami teljesen váratlan, tehát tipikusan Ghost Toast-os húzás volt.
S természetesen a Mad Robots sem egy a kiszámítható csapat, de arra azért számítottam, hogy ők fognak a legnagyobbat zúzni. Már jó ideje egy gitárral állnak fel, mégsem hiányzott a második hathúros, így is irdatlan ereje volt a koncertnek. De nem csak az. Mári Péter énekes a panterás üvöltésen túl fogós dallamokra is képes (meg elvetemült konferálásra), és a Tool-rokon, borult témák (meg a hozzájuk illő vetítés) hátborzongató, mégis csoda jó hangulatot varázsoltak a szépen megtelt terembe. Itt volt meg leginkább zenekar és közönség között az energiaáramlás, a vége meg (Illicit Ataraxis és Tentacles) végképp mindent vitt. Egyszerre beteg és kattant, szigorú és súlyos, mégis barátságos és jó kedélyű a Mad Robots.
És mindhárom banda világszínvonalú, simán megállnák a helyüket akár egy Lollapaloozán is. És nem mondom, hogy az nem lenne ilyen jó. Vannak zenekarok, amelyek sokezres tömeget is el tudnak varázsolni, és akár egy stadionban is úgy érzed magad tőlük, mintha házibuliban lennél, meg ilyenek. De semmi sem fogható ahhoz, amikor ott vagy a kis klubban, a csapat szinte tőled kéznyújtásnyira játszik, egyszerre meghökkentő és szinte már kényelmetlenül őszinte, egyszersmind baráti érzés, hogy látod a gesztusokat, az átélést, hogy bele tudtok nézni egymás szemébe, és ilyen közelségben éled át, ahogy történik az a valami, ami művészet, de egyben belső kényszer ezeknek a zenészeknek. Akik jelen esetben jobbára meglett emberek, családapák, és mérhetetlenül drága idejükből áldoznak arra, hogy a próbateremben addig csavarják a témákat, míg ilyen döbbenetes jó dalok lesznek belőlük, meg hogy amikor pihenhetnének vagy akármi logikusan értelmesebbet csinálhatnának, eljönnek egy kis klubba, megáldani maroknyi közönséget a csodájukkal. Mert ilyen közvetlen, erőteljes élményt csak az underground tud adni. Ezt nem lehet nem őszintén csinálni. És az a legdöbbenetesebb az egészben, hogy ők is, én is, két-három évtizede vagyunk ebben így vagy úgy, és miközben ők megkérdőjelezhetetlen szintre fejlesztették a tudásukat, a zenéjüket, nekem ugyanolyan lelkesítő, katartikus élményben volt részem, mint mikor még sokkal fiatalabb koromban akár heti több koncerten is ott tudtam lenni, és 0-24-ben éltem a zenét. És még azt mondják, hogy köszönik, hogy ott voltunk. Mi köszönjük, baszki!
