Nem szűnnek meg kiürülni a francia black metal tartalékai, az újabb és újabb alakulatok folyamatosan érkeznek a színtér nem létező réseit kitöltendő. Az ötletes zenekarnév egy számcím, amit a duó a német Venenum 2011-es EP-jéről „vett kölcsön”. A francia mezőnyben megtalálható a black metal csaknem minden ága. Szép számmal tenyésznek egészen beteg bandák, de olyanokból is van bőven, amelyek szülőföldjük egy-egy szegmensének állítanak emléket, vagy inkább ápolják a hagyományokat, ha csak lemezmegjelenések erejéig is. A Lunar Tombfields nem tartozik ezekhez a „táborokhoz”, az ő hangzásuk mást fejez ki.

Mégpedig egy meglehetősen súlyos képet a jelenlegi emberiségről. Míg a The Eternal Fields debütalbum inkább fatalista szemszögből íródott, mint megtudtam, addig az új lemez, az An Arrow To The Sun harcosabb szemléletű. Ez a zenében is tükröződik. Mint a LADLO kiadó legtöbb kiadványa, ez az album is top-produkcióval rendelkezik, de ennél az istállónál nem dívnak a necro-kátránytúrások. A zene ezzel együt is kellően súlyos. Äzh és M. él a gitározási stílusok adta lehetőségekkel, ami azt jelenti, hogy bő lére eresztik a vaskos blackes témákat, akár a disszonanciákig is elmenően – bár ez nem hangsúlyos , de a változatosságot elérni szándékozván a tremoló-témák és az egyéb black metalos megoldások mellett, doomosabb riffek és kellő mennyiségú dallam is elhagyja gitárjaikat.

Ének terén, amit M. szolgáltat, a szokásos blackes agresszorkodást hallhatjuk, de néhanapján egy-egy dallamfoszlány is érkezik tőle. Kis dolgok, nem nagyok. Legfeljebb néhány fél szótag. Mivel a zene meglehetősen tömény, és a hangzás is penge, vastag, jól is jönnek a gitármelódiák – oldják a hosszabb távon nyomasztó vaskosságot.

Nem alapmű a Lunar Tombfields kettes lemeze, de van mondanivalójuk a műfajon belül. Igényes munka.