Kiadó: CENTURY MEDIA / Írta: ZUBOR OLLY / 8
Nem kétséges, a Lorna Shore „hatalmas üzletet csinált” az énekes Will Ramos 2021-es „leigazolásával”. Az …And I Return to Nothingness EP már jelezte, hogy valami nagy dolog van készülőben a New Jersey-i formáció háza táján, hogy aztán a banda 2022-ben kiadja a (véleményem szerint…) legjobb albumát, a zenetörténelem egyik legcsodálatosabb deathcore szerzeményével (pontosabban trilógiájával), a címadó Pain Remainsszel.
Nos, egy ilyen album után az volt a kérdés, hogy a srácok képesek lesznek-e tartani ugyanezt a színvonalat. Az előzetes nyilatkozatok ugyan biztosítottak mindenkit, hogy minden, amit eddig hallottunk a Lorna Shore-tól, egy következő szintre lesz emelve, de annyi hasonló ígéretet hallhattunk már más formációktól is, hogy én azért inkább megvártam, míg meghallom a korong első hangjait…
A lemez megjelenése előtt bemutatott dalok alapján lehetett bizakodni, hogy a Pain Remains dallamossága, fogóssága itt is meglesz. Még akkor is, ha a pusztító jelleg (egy jó deathcore-bandához illően) bőségesen megvolt bennük. Ugyanakkor azt is mondhattuk volna az Oblivion vagy éppen az Unbreakable dalokra, hogy kicsit olyanok, mintha még a 2022-es albumról maradtak volna le… Túlságosan ismerősen csengtek a dallamok és túlságosan kiszámíthatóak voltak a váltások. De erre még mondhattuk azt, hogy majd a komplett albumot hallva megkapjuk a „következő szintre lépést” is.
Hát, nem kaptuk… Én legalábbis nem dobtam egy hátast a Lorna Shore mostani teljesítményétől. Azt a fajta döbbenetet ugyanis nem tudták leszállítani a srácok, mint amit a Pain Remains albummal sikerült nekik. Az, hogy az In Darkness dalban vannak már-már karácsonyi hangulatot idéző kórusok, meg egy jazzes jellegű szóló, vagy az, hogy a War Machine alaptémái a deathcore-os blastbeat-tengerekből kiszabadulva már-már heavy metalos jelleget öltenek, én nem nevezném olyan hatalmas szintlépésnek. Mert a lemez többi részében szinte kizárólag azok a dolgok köszönnek vissza, amiket már az előző nagylemezen is hallhattunk. Mintha ugyanazokat a dallamokat hasznosították volna újra (és újra és újra…), sőt, még a hangnemváltások is ismerősen csengtek…
Erre persze lehet azt mondani, hogy a Lorna Shore-nak van egy félreismerhetetlen stílusa, amiből még véletlenül sem szeretne kilépni. És az is igaz, hogy Will Ramos most is olyan dolgokat „énekel”, amilyenekre rajta kívül senki sem képes. És ha a Pain Remains albumot szereti az ember, akkor az „ismerőssége” miatt akár ezt is megszeretheti. Csak hát, félő, hogy manapság a zenebarátok többre vágynak az önismétlésnél. Hiába is nevezhetjük a Lorna Shore-t irányadó formációnak a szimfonikus deathcore műfajon belül… Mert ha nincs megújulás, a feltörekvő formációk könnyen állva hagyhatják Will Ramosékat… Éppen ezért hiszem, hogy ezt ők is érzékelni fogják. Így meggyőződésem, hogy az igazi szintlépésre a következő albumukon fog sor kerülni.
