Kiadó: High Roller Records / Írta: Schmidt Péter / 7
A bő egy évtizede aktív német Lord Vigo triója ezidáig amolyan epikusba hajló doom metallal vétette észre magát az undergroundban, leginkább hazai pályán aratva néminemű babérokat. Negyedik lemezükről, a 2020-as Danse De Noirról annak idején írtam is recenziót, viszont a 2022-es We Shall Overcome radar alatt maradva csúszott el mellettem. De meg fogom hallgatni. A Walk The Shadows ilyenformán már a hatodik korong a sorban (meglehetősen termékeny a három muzsikus), amelyen legnagyobb meglepetésemre a korábbról ismerős epic doom vonal gyakorlatilag teljesen köddé vált. Illetve – maradva a sötét oldalon – felváltotta ezt egyfajta darkos, gótos, wave-es, posztpunk-orientáltságú zenei világ, amibe olyasfajta hatások is jócskán keverednek, amik érzésem szerint a ’80-as évekbeli Rush és Saga irányából érkezhettek. Abból az érából, amikor a kanadaiak komolyabban is belemerültek a szintetizátorok és elektromos dobok adta új lehetőségekbe, az ezekkel való kísérletezésbe. Ez a hangzásvilág, keveredve a Sisters Of Mercy/The Mission hangulatú dark rockos témákkal, egy egész érdekes elegyet képez.
Nem mondom, hogy minden ponton minden úgy klappol, ahogy kellene, pár helyen érezni némi erőltetettséget, és a hangzás is kissé sufnituningos, de legalább a trió akart valamiféle fejlődést, előrelépést produkálni. Tény és való, hogy epic doom vonalon már megmutatták, ami bennük volt, ez a fajta szintis dark progrock meg egész újszerűen hat. Nem csak tőlük, de így, ebben a formában úgy en bloc is.
A Killing Hearts And Endless Nights romantikus wave/posztpunk pulzálása meglehetősen meredek a banda előéletének ismeretében, de maga a dal ennek ellenére mégis működik. A Servant Of The Darkban nagyon ott van a ’80-as évek közepi Rush (a Red Sector A fő gitártémája konkrétan kiinteget a dalból), a záró, 12 és fél perces El Hakimban meg aztán tényleg mindent hallhatunk, dark wave-től a szintis progrockig, fűszerezve mindezt komor harangkondulásokkal és különféle narrációkkal. Mondom, nem ül mindenhol száz százalékosan a dolog, pár helyen a kevesebb több lehetne, de összességében egész izgalmas ez a próbálkozás. Nagyjából olyan náluk ez a váltás, mint amit a Paradise Lost lépett meg a Draconian Times után a One Seconddel. Hogy mindennek aztán milyen visszhangja lesz majd, és hogy meddig viszik-fejlesztik tovább ezt az irányt, vagy esetleg nyomnak-e inkább egy hátraarcot, arra hamarosan fény derül.
–
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
