LORD VIGO
Danse De Noir
(High Roller Records)

Aklasszikus heavy metal alapjain álló epikus doom vonal két alapvető csapata, a Candlemass és a Solitude Aeturnus nyomdokain meglehetősen sok formáció hallatja a hangját mostanában. Vannak köztük kifejezetten jók is, mint például a svéd Sorcerer, Memory Garden és Below, vagy a német Doomshine. Habár ezek mindegyike rendelkezik saját karakterrel, de a gyökereik ezzel együtt is jól kitapinthatóak, beazonosíthatóak. Ebbe a ligába próbál újabban felkapaszkodni a német Rajna-vidékről származó Lord Vigo is, és harmadik albumuk alapján azt kell mondjam, nem indulnak rossz esélyekkel ezen a pályán.

Futurisztikus hangulatú átvezetésekkel, narrációs betétekkel tarkított szűk háromnegyed órányi muzsikát szállított le ezúttal az alakulat, mely az egyértelműen doomos ízek mellett is meglepően változatos dalokban öltött testet.

ACandlemass/Solitude Aeturnus/Tony Martin-korszakos Black Sabbath hatás persze tagadhatatlan, de a tempók nagy általánosságban véve változatosabbak, pörgősebbek a hasonszőrű formációkhoz képest, és a néhány helyen hallható maidenes, galoppozós témák sem számítanak gyakori vendégnek a doomos zenék kopár felföldjén. De ugyanígy megemlíthetem a hatodikként hallható Shoulder Of Orion dal lezárását is a maga egyértelműen Neil Peart tribute-ként értékelhető dobpörgetéseivel. Anótákat több helyütt is színesítik hammondos billentyűs hangszínek, és a már említett narrációs átkötések szintén adnak egyfajta hangulati pluszt a végeredményhez.

Akellemesen hömpölygős, folyamatosan terebélyesedő anyag legjobbja mindenképpen az albumot záró As Silence Grows Old és Memento Mori kettőse. (Vajon hány doom lemezen van még Memento Mori című dal?) Ebben a két szerzeményben tényleg mindaz megtestesül, amiről fentebb írtam: igazi epikus doom monstrumokról van szó, az irányzat minden kellékével felvértezve, és – ami a legfontosabb – jó dalok képében formába öntve. De ugyanígy említést érdemel az And The Planets Will Align is a maga ragadós, de cseppet sem nyálas refrénjével.

Érdekesség, hogy a stúdióban trió felállású Lord Vigo mikrofonjánál a dobos Vinz Clortho áll – akarom mondani, ül. Sima, hajlékony hangja és időnként kissé modoros, pátoszos stílusa jól illik ezekhez a dalokhoz, és a ritmusalapjai is rendben vannak. Ahangszeres szekció másik két tagja, Tony Scoleri és Volguus Zildrohar (micsoda név!) korrektül hozzák a kötelezőt, egyedül a meglehetősen steril megszólalás az, amivel komolyabb problémáim vannak. Adobsound például jócskán száraz és kopogós, nincs igazi tere a doboknak, és az általános hangzáskép is kissé műanyag, más szóval digitális hatást kelt. Nem vészes azért olyan nagyon az ügy, hozzá lehet szokni, de az ideális megszólalástól kétségkívül odébb van a dolog. (Akortárs mezőnyből a Below kettes lemeze bírt ehhez hasonló hangzásképpel.) És talán néhány dalt picivel rövidebbre szabtam volna a helyükben, ugyanis van, ahol a refrének a kelleténél kicsit többször járnak körbe.

Fentiek miatt először hét pontot gondoltam adni a trió aktuális anyagára, azonban mivel érezhető részükről a törekvés arra, hogy a zsáner cseppet limitált keretein belül a lehető legváltozatosabban alkossanak, és mert mindez alapvetően izgalmas háromnegyed órában nyert végső formát, üsse kő, megajánlom nekik a nyolcat is.

Sch-dt 8

LORD VIGO – Danse De Noir (a 2020-as album)