SHRAPNEL
Palace For The Insane
(Candlelight)

Thrash zenekarokról szólva legtöbbször az amerikai illetve a német színtér régi és újabb formációi kerülnek megemlítésre, holott a britek is jócskán hozzátették a magukét az irányzathoz. Anyolcvanas-kilencvenes évek olyan bandái, mint a Sabbat, az Onslaught és a Xentrix, vagy későbbről például az Evile, szintén komoly (még ha alapvetésnek nem is tekinthető) anyagokkal járultak hozzá a thrash-történelem alakulásához – a kiváló nevű Shrapnel pedig ugyancsak azon igyekszik, hogy ilyesfajta nyomot hagyjon maga után.

Sorrendben harmadik, Palace For The Insane című korongjukkal egyértelműen a technikásabb, komplexebb (helyenként akár még progosnak is nevezhető) vonal mellett teszik le a voksukat, mindezt a thrash műfaj keretein belül a lehető legnagyobb mozgástér kihasználásával. És bár néhány helyen tetten érhető az Exodus, a Slayer, netán a Testament hatása, összességében mégis egy olyan elegyét adják az ismerős összetevőknek, amit és ahogy azt mástól eddig nem lehetett hallani. Nem sok banda van így 2020-ban, akik valóban innovatív módon képesek játszani a thrasht (hirtelen a Havok és a Vektor neve jut most eszembe), azonban a Shrapnel kétségkívül ebbe a szűk körű társaságba tartozik. Változatos, a riffeket, a szólókat és a tempókat mániákusan oda-vissza hajigáló nótáik megformálásának módja valahol még a késői Death és az Anacrusis zenéjével is mutat némi megközelítésbeli rokonságot.

Az új lemez egyébként fontos személyi változások után látott napvilágot: a két alapító gitáros, Nathan Sadd és Chris Martin mellé visszatért az eredeti ütős, Chris Williams, Arran Tucker személyében pedig új bőgős/énekes került a banda frontjára. Bizonytalankodó útkeresésnek ennek ellenére nyoma sincs, az itt hallható éppen tucatnyi nótában olyan magabiztossággal kalapál együtt ez az új felállás, mintha már minimum tíz éve ebben az összeállításban tolnák a metalt. Ahárom és hat perc közti játékidejű nótákban egytől egyig nagyon sok minden történik, azonban fontos leszögezni, hogy egyfajta határozott vezérfonállal mindegyik dal rendelkezik, azaz mindegyik tart valahonnan valahová. Így tehát a fordulatokban gazdag dalszerkezetek ellenére sem válik emészthetetlenné a végeredmény.

Ahangszeres szekció változatos játéka mellett muszáj kiemelnem a frontember énekteljesítményét is, aki nem csak a megszokott thrashes recsegős-kiabálós stílust igyekszik a lehető legjobban variálni, de ezen túlmenően mind dallamosabb, még pedig még extrémebb irányokba is hajlandó időnként kikacsintani. Nem mellesleg a két gitáros sem szigorúan csak a Nagy Thrash Szabálykönyv módszertani útmutatásai szerint penget, az ő játékuk is messze túlmutat a bevett formulákon.

A12 dal többedik meghallgatásra is képes gyakorlatilag mindvégig ébren tartani a figyelmet, sőt menet közben új és új részletekre lehet rácsodálkozni – szóval elmondható, hogy hosszabb távon is tartalmas anyagot szállítottak le a britek. Olyat, ami akár évek múlva elővéve is tartogathat még meglepetéseket. Mindazonáltal három szerzeményt még ennek fényében is kiemelkedőnek érzek: a Violent Now, Forever a hangulati-dinamikai váltásai miatt, a Cannibal az extrémitása, a Future Sight pedig az ezt ellenpontozó relatív dallamossága miatt vívta ki külön is az elismerésemet.

Fogást találni igazából nem tudok ezen a gyakorlatilag minden tekintetben kiváló albumon, talán egy dolgot kivéve. Az 53 és fél percnyi játékidő ugyan alapból teljesen normálisnak mondható, azonban a zene töménysége és intenzitása miatt a srácok helyében én két nótát inkább eltettem volna a következő nagylemezre. Nagyjából úgy 45 perc pont elég lenne, így egy kicsit már túl sűrű szerintem a dolog – de ezzel azért együtt lehet élni, nagyobb bajom sose történjen.

Sch-dt 9

SHRAPNEL – Palace For The Insane (a 2020-as album)