Nem emlékszem, hogy Jászberénynek, Jász-Nagykun-Szolnok megye második legnépesebb városának volt-e olyan nyüzsgő rockélete ifjonc koromban, mint a megyeszékhelynek, az viszont tény, hogy a Szabadtérit az amatőr rockot támogató szervezők kihasználták rendesen. A térség éves zenei találkozója Jászsági Rockfesztivál néven vált tradícióvá. Rövid életűvé sajnos, mert az ezredfordulóig csak hét évadot ért meg.

A tradíciót tavaly, Lehel Rockfeszt néven támasztotta fel egy szervező csapat szakmai résztvevők és a városvezetés támogatásával. Az egynapos esemény koncepciója kicsit más, mint a „jogelődöké“. Korábban a fesztre jelentkező fiatal bandák fellépési sorrendjét közönségszavazatok döntötték el, a Lehel Rockfesztre viszont egy szakmai zsűri pontozta és delegálta az öt legtehetségesebbnek ítélt csapatot, akik aztán a helyszínen játszva is megmérettettek, ők vezették fel az est programját.

A Lehel Rockfeszt 2022 tehetségkutatójának fődíját a veresegyházi modern metalos Escape My Shadows nyerte, ezúton is gratulálok nekik! Érdekes, hogy az eredményhirdetésre a tulajdonképpeni főműsort nyitó fullcsajos Snyffiction feelinges bulija után került sor, így a nyertes nem állhatott újra színpadra. Tulajdonképp kár, mert Dominikékban még volt kraft, meg dal is volt még eljátszatlan, teljes lemezük jelent meg nemrég. Az egyre népszerűbb csajkvartett maga is „tehikuti veterán“, indultak jó páron, másnap nyertek is egy dalversenyt és bekerültek az Öröm a Zene döntőjébe, gratula nekik is! Sajnos a hideg meg az eső miatt elég kis számú közönségük volt.

A tehetségkutatós szekció lezárása után a jászberényi underground egyik nagymúltú zenekara, a kizárólag feldolgozásokat játszó Jelek lépett színpadra. Újjáalakuló műsoruk gyakorlatilag értékelhetetlen volt, a műsorsávot érdemes lett volna inkább az Escape My Shadows-zal kitölteni. Például. A Jelek egy tíz számos Pokolgép cover szettel érkezett, de sem megjelenésben, sem megszólalásban nem követték ezt a koncepciót. A banda frontembere tagja volt a zsűrinek, ám nem tudom, ő maga hogyan értékelte volna saját csapatát, hangszeres játék és színpadi összkép tekintetében például. A ritmusszekció okés, egyben volt akkor is, amikor a Gép klasszikusok szétestek valamilyen téma- vagy szövegtévesztés miatt. A színpadtechnikára sok mindent rá lehet fogni, de a botrányos énekteljesítményt nem érdemes. A Jelek nem először szerepel le a Magor előtt hazai pályán, öt éve a DMK-ban játszottak egy hasonlóan jól sikerült bulit, akkor búcsúzóul.

A büfé előtt hallottam egy megmondóembertől a Magor beállásának első perceiben, hogy „megérkezett a színpadra a profizmus“. Szép sommázás, de valóban ez történt. A berényi illetőségű metalbanda alig érintette viszont a deszkázatot, amikor a monitorrendszer beadta a kulcsot, de az optimizmustól csillogó Inges Zoli bőgős-énekes szólt a technikusoknak, hogy ők lesz*rják és elkezdik. Az Univerzumban valahol elbújva működik egy sötét, rontó erő, ami valamiért folyamatosan a Magor ellen dolgozik, de Spekit nem tudja megtörni, Zolival meg nem tud mit kezdeni. Fogd meg a söröm: a középső monitort kifordítom balra, rakjá‘ bele a másik gitárbó‘ – meg van oldva.

Az esővel nem sokat foglalkozó Magorosok mennyisége ekkorra már nem volt kifejezhető kétjegyű számmal. A csapat új felállása augusztusban mutatkozott be a Barbában a Depresszióval, mindkét gitáros és a dobos is új, bár Hofi (gitár) és Csatesz (dob) „remagorosok“, a demós időkben már zenéltek Spekiékkel. Fekete Bálint gitáros (egyébként dobosként érkezett a zenekarba) modern ritmusjátéka új színeket hozott a Magor muzsikájába. A nóták is új formát kaptak: bár Hofi elképesztően jó gitáros, a Gyulás dalok legtöbb cikornyáját rövidre, egyenesre vágták, hasonló fazonúra, mint a Nem kell hogy félts. A hangzás nyersebb, keményebb most, a gitárok pengék, a dob és a basszus kalapács. Speki a megszokott vulkán. Rövidített műsort játszott a csapat, ami érhető, hiszen pontosnak kellett lenni, de pár klasszikus, mint a Fontosabb, a Meríts erőt vagy a Túlélő azért fájóan hiányzott.

Amíg a srácokkal beszélgettem pár szót, Leanderék szinte észrevétlenül átvették a színpadot, a team megpatkolta az átokvert hangtechnikát, a közönség pedig valamelyest tovább duzzadt. Leander bejáratott setlistet hozott a legnagyobb slágerekkel, amik közöl nem maradhat ki a Te leszel, a Nem szól harang, a Sötét én, a Boldogság virág, a Kicsiny falum, az Én vagyok a veszély, a Viharom meg a feldogozások öngyilkossághoz: Lopott könyvek, Hull az elsárgult levél, Szomorú vasárnap. Keveset kommunikált, szinte csak megköszönte az ovációkat, tette a dolgát, celebrált. Minden alkalommal meg tud lepni a dalaival. Nem az én zeném, nekem túl negatív ez a muzsika, egészében nem tetszik, a részleteiben viszont… az ördög lakozik. Ez a srác egy zseni, egy jelenség, a közönsége pedig itt is ette-itta minden szavát.

Nem volt egyszerű dolga utánuk a Burnout csapatának. Egyrészt a gyilok hangtechnikát leszerelték, meg késő is volt, hideg is volt. Az eső kitartott, a népek viszont nem, a Magor és a Leander pólósok is eltűntek, maradtak a nagyon fiatalok és a nagyon ittasak, meg a metszethalmaz. Road-Csapda ízű zenéjük, fiatalos dinamikájuk buliba való, mondjuk arra idő még lett volna, időjárás viszont nem. Le a kalappal a fehérvári srácok előtt, letolták becsülettel. Az est mottója úgy fogalmazódott meg bennem, hogy (ha a nyitányt meg a finálét kihagyom) a Leander gyilkos, a Magor égszakadás, a Jelek pusztító volt.