Lemezbemutató koncert, illetve turné alatt jó ideje többnyire csak annyi értendő, hogy az adott előadó a bejáratott/elcsépelt régi dalok mellé nagy kegyesen előhúz – jó esetben – három-négy nótát az aktuális anyagáról is, amúgy mutatóba, hogy „na nesztek, ilyenünk is van nekünk azért”. Kevesen vannak, akik ennél tovább merészkednek, pedig hát ahogy bővül egy zenekar életműve, úgy lehetne egyre izgalmasabb, fordulatosabb műsorokat összeállítani.

A Lazarvs parkos lemezbemutatója szerencsére totálisan szembement ezzel a fenti jelenséggel, Andrisék ugyanis másfél órás koncertjük első blokkjában – igaz, némileg megvariált számsorrenddel – a Blackest albumot teljes önvalójában játszották el, mindenféle konferálás és kötelező jópofizás nélkül, egymás után ömlesztve nyakunkba a friss szerzeményeket.

Tekintve, hogy az új anyag a Hellish óta számomra a legkerekebb és legkiegyensúlyozottabb munkájuk, ezzel bajom egy szál sem volt – és ahogy elnéztem, másnak sem nagyon, sőt. Pedig friss lemezzel a tarsolyban azért van rizikó egy ilyen koncepcióban, ám a Parkot nagyjából félig megtöltő nagyérdemű szerencsére kellő nyitottsággal vette az adást és a friss nóták szüntelen egymásutánját.

A fennmaradó kb. háromnegyed órában aztán még hét korábbi szerzeményt kaptunk, kettőt-kettőt és még kettőt az előző három nagylemezről, egyet pedig a Devil’s Nectarról. A szett eme második feléből nálam legjobban a Black November, a Pothead és az Abraham ütöttek be – a Reverend Green hanyagolása miatt viszont támadt némi hiányérzetem, de hát mindent ugye nem lehet.

A koncert megszólalása nagyjából rendben volt, bár én egy kicsivel jobban megtolt hangerőt még simán elviseltem volna (a parkos bulik jó részére igaz ez nálam). A színpadképen sok varia nem történt az előző években megszokottakhoz képest, itt azért lehetne változtatásokat, továbblépést eszközölni. A basszerváltás a jelek szerint – kifelé legalábbis – nem befolyásolta az élő produkció színvonalát, ráadásul hunyorítva nézve Balogh Attila még fizimiskára is erősen hasonlít elődjére.

A zenekarral való korábbi koncertes találkozásainkhoz képest nagy meglepetések nem értek, de ezt tessék dicséretnek venni, ugyanis élőben rendre megbízható színvonalon teljesít a trió. Helyenként eléggé csavaros, itt-ott némi kis pszichedeliával is megtekert stoneres/panterás/chainses/doomos/sludge-os rock/metaljukat a kezdetek óta szívesen hallgatom, lemezen és koncerten ugyanúgy.

Külön tetszik, ahogy Andris a színpadon is szinte stúdiósminőségben képes hozni mind az acsargós, mind a letisztult, Layne Staley hatású énektémákat. A végén azért az addig cseppet sem szószátyár frontember is eleresztette magát kicsit, szimpatikus módon köszönve meg a közönség támogatását és biztatását. Sormintába illeszkedően jó koncertet adott a Lazarvs, ilyenből jöhet még máskor is.

Sajnos a szerkesztőségi stábtalálkozó miatt az estét felvezető Abigél műsorát egy az egyben lekéstem, és már a zágrábi She Loves Pablo is javában játszott, mire megérkeztem. Annyit azért leszűrtem, hogy kicsit stoneres, kicsit grunge-os, sallangmentes rockzenéjük egész kellemes nótákban ölt testet – valahol, valamikor jó volna még összefutni velük. Tekintettel a Lazarvsszal ápolt szoros barátságukra, erre talán lesz is esélyem még valamikor.