Figyelem dupla ismertető! Uzseka Norbert írása a videó alatt olvasható!

A Psychotic Waltz egyike a metalzene fél évszázados története legalulértékeltebb zenekarainak. Az Aslan demózós évei után 1987-ben nevet változtatott ötösfogat e második lemezén több szempontból kimaxolta az általa jelentősen formált (megalkotott) zenei stílust, amit nem teljes pontossággal progresszív metalként lehet leírni.

A két évvel korábbi első album egy elképesztően színes és kimunkált muzikális arculatú csapatot mutatott, akik hatásai között a Rush, a Jethro Tull, a ’Sabbath és a Trouble is kiérződik, mégis alig találni megfelelő jelzőt rá, mennyire eredeti és karakteres ez a zene. Úgy tűnt, minden a helyén van, és nagy kérdés, hova lehet fokozni ezt a kreativitást, komplexiást. Már az új lemez megjelenése előtt komoly szinten híre ment a rendkívül izgalmas játékú társaságnak, egyre szélesebb körben voltak kíváncsiak következő lépésükre.

A választ az Into The Everflow nyolc dala adta meg 46 percben. Az A Social Grace-hez képest kevésbé metalos, de így is feltűnően súlyos hangzású anyag másképp volt nehéz hallgatnivaló, mint elődje: a gitár- és dobjáték egyaránt lazább, tagoltabb lett valamivel, de pl. a tekervényesen felosztott négy-negyedek és a zavarba rejtő ritmusváltások, valamint a földöntúli ének ezúttal is paradox mód bonyolult, mégis jól megragadó témafüzéreket alkottak.

Remekműről lévén szó, a lemez hemzseg a lenyűgöző, telitalálat pillanatokban, nulla üresjárat, mindig történik valami értékes úgy az Ashes lebegős és konkrétabb részében, az Out Of Mind dallam- és rifforgiájában, a címadó doomos témavariációiban, vagy a Butterfly szenvedélyes megoldásaiban és játékos idézeteiben, ahogy az album minden további részében.

A banda tagjai egytől egyig utánozhatatlan jelenségek, elég csak megemlíteni Buddy Lackey énekes/szövegíró végtelen elvontságát és leírhatatlan színpadi jelentlétét, vagy a hegymászó szenvedélye miatt e lemez létrejöttét és az egész karrierjét veszélyeztető Dan Rock gitáros, egy időben felemásra nyírt szakállát.

A Psychotic Waltz ezzel és minden további lemezével szilárdította halhatatlanságát.

— Gáti Viktor

Az eredetileg Aslan néven 1985-ben indult kaliforniai csapat második albuma nem okozott olyan sokkot, mint az első, amire a demóküldözgető undergroundon kívül senki nem volt felkészülve. A nevükhöz illően elborult, őrült, de imádnivaló progresszív metal, amit a ’90-es A Social Grace-en műveltek, annyira komplex volt, hogy talán csak a Fates Warning legkattantabb témáihoz vagy a Watchtowerhez lehetett hasonlítani.

A folytatásban talán kevesebb volt a misztikus hangulat, és több a pszichedelia. Sokat elárul a Tiny Streams alábbi két sora: „Fingers spanning psychic burning, Black Sabbath record turning”. De a füves (ha úgy tetszik: stoner) riffek és borulások mellett annyi minden volt még itt – elég csak a záró Butterfly-ra utalnom, mely szinte metal opera módra drámai, a szövege meg tele van utalásokkal elhunyt hősökre, mint Morrison vagy Hendrix, s persze ezek hatása a zenében is ott van valahol.

De ugyanilyen jellemző a szinte filmzenés, hátborzongató, félig intrónak, mégis teljes értékű dalnak számító Ashes után berobbanó, full eszement Out of Mind, a zenekarról (is) szóló Freakshow („ebben az elmeállapotban több vagyok magamnál”), vagy épp a totál para szövegű Little People.

Ám a legtöbben, ha ez a lemez kerül szóba, a balladisztikus Hangin’ On A String-et fogják felemlegetni, s még inkább a címadót. Arra a dalra nincsenek is szavak, olyan szinten nem evilági. Vagy pont de, mert meglehet, ennek a világnak a kulisszái mögé néz, félig megvilágosodott állapotban, mégis végtelenül emberien szól Istenhez, úgy Buddy Lackey hullámzó éneke és költői szövege, mint a felfoghatatlan gitárszóló. Minden idők egyik legszebb, legcsodálatosabb, egyben leginkább megindító dala ez. Minden élő, érző lénynek hallania kellene.

— Uzseka Norbert