A Facelift debütalbum után, de még a Dirt előtt kijött az első akusztikus EP az AIC-től, ami jelezte, hogy bár (a Soundgarden Badmotorfingere mellett) ők a legmetalosabb grunge banda, azért a tábortűz mellett sem halnának meg. Nem mintha vidám lenne ez a 4+1 dal, de mind jó nagyon. Ann Wilson (Heart), Chris Cornell és Mark Arm (Mudhoney) is vendégszerepelt itt.

Aztán jött a Dirt, mely nem pusztán a seattle-i grunge korszak, de az egész ’90-es évekbeli metaltörténet egyik csúcsa. Egyben a kábítószeres élmények és az azokból következő pokoljárás egyik megkerülhetetlen művészi kifejezése. Ilyen őszintén, mélyrehatóan nem sokan tudtak és mertek mesélni a drogokról, és arról, hogy nincs olyan, hogy te erős vagy…

A nyitó, 2:30 hosszú Them Bones mondjuk egy metalzakatolás, Layne Staley énekes nyomban ráijeszt a hallgatóra, Jerry Cantrell meg a későbbiekben is játszik gőzmozdonyosat a gitárján. A Dam That River is ilyen, de a Rain When I Die-ban már jön a fájdalom, a befordulás – avagy a pszichedelia is. Az amúgy gyönyörű Down in a Hole sem oldoz fel, a Sickman meg pláne – az tényleg beteg egy szerzemény. A Rooster Jerry apjának élményeiről szól, melyeket a vietnami háborúban szerzett.

S csak eztán jön a heroinnak szentelt öt dal: a Junkhead, amikor az illető repül a drogtól, a Dirt, amikor először áll tőle a földbe, és úgy kapar a cuccért, mint az élve eltemetett a koporsó falát, majd a God Smack, ahol megvan az újabb lövés, a Hate To Feel, amikor ismét s még elviselhetetlenebbül fáj, majd a drogos látomásokkal teli klippel támogatott Angry Chair, amikorra a szer már teljesen átformálja az embert, kifordítva magából, hogy már sosem tudja úgy látni a valóságot, ahogy az mindenki másnak van.

A végére került Would? már a Singles-Facérok filmben feltűnt korábban, hipnotikus, vibráló, gyönyörű dal. Segít kiszellőztetni a fejet, de okkal zárja kérdéssel az albumot. Layne pl. végül nemmel válaszolt rá, s tíz évvel később elvitte a drog. Nekünk meg itt maradt ez a tökéletes lemez, hogy emlékeztessen.