Kiadó: szerzői kiadás / Írta: Uzseka Norbert / 9
A Kajgün 2020-ban már létezett, a világzenés-doomjazzes Modef és a sludge/stoner/doom metalos Vanta olvadt itt össze. Az Oddha Raur a második stúdióalbumuk, de megannyi más felvételük fellelhető a neten. Ez azért fontos, mert a csapat mindig improvizál. Ők „a jazz-metal punkjai”, és ez kajakra így van. Szóval lehet, hogy most akkor van két stúdióban felvett album, de az nem túl valószínű, hogy az azokon szereplő szerzeményeket még egyszer ugyanúgy eljátszanák. Bár afelől nincs kétségem, hogy képesek lennének akár arra is. Az épp annyira brutális teljesítmény lenne a négy zenésztől, mint hogy egyáltalán összemuzsikálják ezeket a cuccokat.
Az Oddha Raur 75 percébe 4, azaz négy tétel fért. A legrövidebb (egyben talán legkönnyebben befogadható) Brawaban 9 és fél perces, a leghosszabb Raur 34 percnél is hosszabb. Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok, EWI, Fender Rhodes) és a The Art Of Dethronementben megismert Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű, effektek) felállású zenekar tehát nem viccel. Vagy de. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy sok olyan belsős, zenekari poén van a dalaikban, amik nagy összevigyorgások közepette alakultak ki. A külső hallgató pedig… hát, az vagy megküzd a kihívással, vagy nem. Nekem például ez hangulatzene, van, hogy elindítom, és úgy beránt pár percen belül, hogy 75 perc múltán arra eszmélek, hogy vége van, azt sem tudom, ki vagyok, de őrült jó volt a zene. Máskor meg annyira zsibbaszt, hogy muszáj háromakkordos punkot hallgatnom helyette.
De amikor bejön, akkor nagyon. Mondjuk ahogy indul az anyag a bő 10 perces Etōbes masszív metal riffelésével, hát metalos legyen a talpán, akit nem kap el. Aztán persze jön lebegés, világzene, mindenféle kaland. Ez a nóta mondjuk szinte végig zaklatott, mert ha az egyik hangszer valami finom témát játszik is, a másik attól még marad a maga borultabb vágányán.
És mindegyik tételben van valami téma, ami visszatér, amit mindenféle formában eljátszanak, forgatják így, váltogatják úgy, de felismerhető marad, és meglehet, a Kajgün zenéjének ez a legvonzóbb eleme, ez a sava-borsa. Hogy akármilyen őrült messzire kalandoznak is, a progos, pszichedelikus, jazzes témáktól, át az atmoszférikus vagy drone részeken a kő metal zúzdákig, mindig van egy baromi eltalált kis dallam, akármi, ami újra és újra felbukkan. És lehet, hogy az életed árán sem tudnád végig elfütyülni a teljes tételeket, de ez a kis nüansz, ez úgy beépül, hogy azon kapod magad, hogy ez jár a fejedben, ezt hümmögöd, és tök jó.
