Az Iskandr Mink Koops dobos, valamint O zenekara, aki a teljes zenei részért felelt. A holland (black) metal-színtér rendkívül kiterjedt, egyben bizonyos szálai össze is érnek/fonódnak egymással, s különféle hangzásoknak adnak teret. Jó példa erre Gelderland régiója, melynek gazdag zenei mezőnye olyan zenekaroknak ad otthont, mint a Turia, a Fluisteraars, a :Nodfyr:, vagy a Knoest. És a sor ezzel messze nem teljes. Egyes zenészek sok formációban játszanak, keresztül-kasul működnek az egyes felállások, de a kreativitás, a nívó magas szintet üt meg. Az Iskandr két zenésze e mozgalom epicentrumában tevékenykedik.
Az Iskandr korábbi lemezei egyértelműen a black metal égisze alatt születtek, azonban a Spiritus Sylvestris albumon látványosan eltávolodtak az irányzattól. Még tág értelemben is. A CD-n rendelkezésemre álló Vergezicht albumot rendre elővettem a közelmúltban; O nagyon hangulatos zenét alkotott bő egy órában. Az anyag nagyjából a Bathory/Hades (Almighty) vonalán haladt, természetesen saját felfogásban elővezetve az epikus lélegzetű black metalt. Ebből mára semmi sem maradt.
A Spiritus Sylvestris koncepciója a haldokló, vagy talán már ki is múlt Föld, aminek egyfajta mementója lenne az Iskandr lemeze. Úgy tűnik, az erőteljes, olykor diadalmas hangvételű black metal ennek alátámasztására már nem volt alkalmas, így O és Koops mással rukkolt elő.
Nem állítom, hogy mindent kategorizálni kellene, de ez sokszor megkönnyíti egy adott zenemű elhelyezését a palettán. Az albumot leginkább atmoszferikus, pszichedelikus rocknak nevezném, amiben a metal épphogy jelen van. O-tól nem áll távol az improvizatív játék – halld a Solar Temple albumát -, s zenei identitásának ezt a részét az új Iskandr-lemezen is kibontakoztathatta. Akár ambient-rocknak is nevezhetném e különös zenét, ha létezne ilyen stílus – mostantól létezik -, ahol a hangulatoknak van kiemelt szerepe. Ugyan a téma, mely a lemez gerincét adja, nem szívderítő, inkább nevezném atmoszferikusnak, sőt, olykor egészen meditatív részei is vannak. Ezt O dallamos, darkos éneke, tónusa is erősíti. Ha nyomott hangulatú is helyenként az új Iskandr, depresszívnek nem nevezném.
Mintha a Killing Joke, a pszichedelikus Tiamat játszana gépies ritmusokra, s a hangszerek olykor messzebbre is merészkednek, szerepük inkább az összkép támogatása. O biztos sokat kísérletezett, mert a hömpölygések közepette mintha fúvósokat is hallanék (Knagend Zout), bár egy ilyen lemezen semmi sem biztos.
Számomra jóleső hallgatnivaló az Iskandr legújabb teljesítménye, ami újabb bizonyítéka a holland színtér vitalitásának.
