Észak nem csupán egy égtáj, hanem szellemi minőség, orientációs pont is, aminek sok vetülete van, a művészetekben is megjelenik, ezen belül a zenében is, ráadásul úgy tűnik, hogy egyre szélesebb az a talapzat, amelyen az északi érzés, látásmód bemutatásra kerül. Korántsem csak a metalban fejeződik ki az északi ember lelkülete, belső világa. A Sólstafir révén Aðalbjörn Addi Tryggvason hiteles reprezentánsa északnak, aki most egy új projektben mutatja meg magát. Az Isafjørd egy új duó, melynek másik tagja az ex-Pain Of Salvation-énekes, Ragnar Zolberg. Izlandi-svéd kooperációról van szó tehát, s az eredmény egy sajátos album.

Nem metalt hallunk, és a rockzenét is meglehetősen tágan kell értelmezni az Isafjørd kapcsán. A lemezborító nagyon megfogott: az észak-európai kisváros (izlandi?), ahol a kemény körülmények között megveti a lábát az ember, s a háttérben magasodik a hegy, nagyon megkapó látvány. Maga az „Isafjørd” kifejezés azt jelenti: jégfjord. Észak esszenciájával találkozunk. Ezt a világot festi meg hangokkal a két rokonlélek.

Mélyen melankolikus popzene posztrockkal találkozik, introvertált alkatok erős érzelmei tárulnak fel ezekben a nagyon bensőséges hangulatú dalokban, ahol finom zongora kíséri Zolberg magas fekvésű hangját, s utóbbi jól kiegészíti Tryggvason visszafogottságában is kitörés előtt álló vulkánt felidéző hangját. Amikor Addi nagyon szenvelgősre veszi a figurát (a Sólstafirban sem ritka ez tőle), akkor nem ritkán fárasztanak a kínkeservjei, elcsuklásai, de kétségtelen, hogy teljesen egyedi, ahogyan énekel, a hangszínével egyetemben.

A Njálssaga felmutat némi posztszerű torzított gitárt, azonban zömmel halk zongora hangjain csendül fel az északi ember belső lelki tájképe; a minimális dobkíséret, a megkonduló basszusgitár, az elmerengő ének (Andvök) bizonyos értelemben többet mond, mintha hangos gitárok tombolnának mindenünnen. A közelgő téli napokra remek kísérőzene.