Kiadó: PROFOUND LORE / Írta: MILÁN PÉTER / 7
Az Innumerable Forms 2007-ben alakult, a tagok zöme már sok tapasztalatot szerzett egyéb csapatokban. Ezek közül feltétlenül megemlítendő a Dream Unending, egy doom-alapú, rendkívül zenei és kreatív formáció, ahol Justin DeTore szintén énekesként teljesít szolgálatot (Derrick Vella a zenei agy). Jelen zenekar kisebb kiadványokkal kezdett, melyek között még egy DVD is volt (Melbourne Worship). Az első album 2018-ban került ki a műhelyből Punishment In Flesh címmel, ezt a Philosophical Collapse követte négy évvel később. Ezen anyagok alapján egy a death metalt nagy súllyal prezentáló banda képe rajzolódott fel, mely igyekszik a tüskebozótban saját utat vágni.
Idén nyáron lát napvilágot a harmadik teljes mű Pain Effulgence címmel. Az Innumerable Forms leginkább a „death-doom”-kaptárba nyer elhelyezést, azonban a „doom” leginkább azt jelenti, hogy Jensen Ward és Chris Ulsh szeret lassú riffeket pengetni, ólomsúlyú témákkal megterhelni a zenét. Ugyanakkor a fókusz egyértelműen a death metalon van, ezt a doomos témákat rendre felváltó őrlő riffek, s az olykor egészen gyors részek egyértelművé teszik. Ha a gyökerek felől vizsgálódnánk, rátalálnánk a finn death metal bugyraira, a legkorábbi brit doom/death metalra, de a legendás amerikai Winter egyetlen albuma, a klasszikus Into Darkness is hatást gyakorolt az Innumerable Forms világára.
Hiába van sok lassú rész, doomos riff, itt nyomát sem leljük a dallamosabb doom/death-csapatok romantikusabb, helyenként gótikával rokon hangulatának. A Pain Effulgence anyagán a death metalra eleve jellemző vaskosság nyomasztó hangulatokkal, rideg atmoszférával dúsul fel, s ez még akkor is jelen van, amikor a gitárosok harmóniákat játszanak, avagy gitárszólókra ragadtatják magukat. DeTore semmit sem finomít a stílusán: ragaszkodik a mély hörgéshez, amihez a legjobban ért, s mondhatjuk, hogy a stílusa valóban hangszerként adódik hozzá a goromba, ám igénnyel megformált zenéhez.
Akármennyire is a jelenben tekeri hangszereit az Innumerable Forms négyes, az old school beállítódás nem kérdés: a kiállások, a régi vágású szólók, a váltások, a darálós részek mind-mind felidézik azt az érát, amikor olyan alapbandák kezdtek ténykedni, mint az Asphyx, az Autopsy, az egészen korai Paradise Lost, hogy csak a nevesebbeket említsem. Nem hinném, hogy klasszikussá érik majd a Pain Effulgence, ugyanakkor hű kortárs lenyomata egy több évtizedes underground irányzatnak.
