A figyelemreméltó csomag az olasz The Foreshadowing koncertjével vette kezdetét. A terembe érve már játszott a csapat – nyomban rá kellett hangolódni a búskomor zenére. A római formáció rokon zenekara a szintén az örök városból származó, jóval korábban alakult Novembre-nek, Giuseppe Orlando náluk is dobolt. Marco Benevento énekes érdekes frontember: őszes hajával, konszolidált megjelenésével (pl. zakó) nem éppen mezei metalos benyomását keltette, de ez egyrészt illik a zenéhez, másrészt ez az elegancia ad egy egyediséget a megjelenésüknek. Alessandro Pace gitárdallamairól nem volt nehéz megállapítani, hogy az olaszok ismerik és szeretik a My Dying Bride-ot, de e mélabús doom zenén belül törekednek arra, hogy legyen némi saját íze a dolognak, az itáliai jelleg pedig karakterrel is felruházza, amit előadnak. Marco hangja ennek fontos eleme. Lehet, hogy a The Foreshadowing soha nem lép ki az előzenekari státuszból, de lemezeik kellemesek.
Szinte pontosan egy évvel ezelőtt lépett fel ugyanitt a dán Saturnus az Esoteric társaságában. The Storm Within címel nyáron jelent meg a csapat visszatérőnek is nevezhető albuma, s a zenekar újra felvette az aktivitás fonalát. Ehhez adott egy nagyon energikus felállás, amely a korábbi dalokat is új életre tudja kelteni. Ez a koncert – miképpen a tavalyi – kellőképpen alátámasztotta, hogy a Saturnus új korszakát éli. A zene szomorkás doom/death metal, azonban a dinamizmus soha nem hiányzott a zenekarból. Az élő koncertekre pedig jellemzők olyan „extrák”, amelyek a műfaj legtöbb képviselőjétől elég távol állnak. A tagok szeretik felhőtlenül átélni a játékot, vicces grimaszokat vágni, egymásra mosolyogni, s a tréfás ugratások sem állnak tőlük távol, főleg Thomas Akim Grønbæk Jensen frontember részéről. Jensen hörgésére már többször kitértem: nem is a hangszíne az, ami egyedi, hanem ahogyan a hörgést magát alkalmazza, ahogyan hangsúlyozza a szavakat, és megnyomja, „öblösíti” az bömbölő hangokat. Ez érdekes kontrasztban áll az énekes cseppet sem agresszív megjelenésével. Tartalommal tölti fel a klisét: a hörgést hangszerként kezeli.
A programban természetesen főleg az idei albumról játaszottak, bár az igazat megvallva én a Saturn In Ascensiont egy hangyányival jobbnak tartom. Mindenesetre hangulatos a The Storm Within is: a dánok nem akarnak mindenkinél súlyosabbak és letaglózóbbak lenni, a számokban sok a díszítés, finom részek, billentyűs betétek, keserédes, elmélázó dallamok, s mindez a műfajon belül a könnyebben befogadható alakulatok közé helyezi a Saturnust. Indee Rehal-Sagoo szép dallamokat játszott, Julio Fernandezzel együtt szilárd gitárpárost alkotnak az új Saturnus-felállásban. A ritmusszekció és a billentyűs hangszerek is jól tették a dolgukat, emellett a műsort is korrektül állították össze. Ha nem tévedek, mind az öt lemezről játszottak, a The Storm Within anyagának a zöme elhangzott. Remélhetőleg sínen vannak, jó ideig futja a lendületből.
A Botteri ikrek nélküli In The Woods…-ot nevezhetjük tribute-bandának, egy olyan régi zenekarhoz, ahol egyetlen tag, jelen esetben a dobos képviseli a régi felállást, magam is általában szkeptikusan állok, azonban ez a koncert mégis nagyon élvezetesre sikerült. Pár éve egyszer már láttam az In The Woods…-ot a Brutal Assaulton, de ott egyáltalán nem voltak ideálisak a körülmények. Igaz, a régi dicső idők – és tagok – már a múlthoz tartoznak, végre egy kis klubban találkozhattam azzal a csapattal, amely a ’90-es évek egyik legkiemelkedőbb zenei pélyafutását járta be. Olyan csodák nem születnek többé, mint az Omnio, de én örültem a tavalyi Diversum albumnak is, ami nyilvánvalóan teljesen más jellegű zenét kínált, ha egy-két vékony szállal kötődik is az évtizedekkel korábbi időkhöz.
Nem lehet elvitatni, hogy a színpadra In The Woods…-ként kiálló csapat nagyon profin és lelkiismeretesen tette a dolgát. Nem éreztem azt, hogy egy pőre haknival akarnak hülyíteni. Már azzal „megvett” az ötös, hogy a felejthetetlen Heart Of The Ages debüt címadó dalával kezdtek, s a klasszikus lemezről még két további epikus tételt adtak elő (…In The Woods, Yearning The Seeds Of A New Dimension). Bernt Fjellestad énekes jól énekelte a témákat, melyeket az eredeti frontember (Jan Kenneth Transeth) talán már nem tudna így visszaadni. A viccelődés egyébként őket is jellemezte – Bernt élcelődött a Saturnus kárára, mondván mégiscsak ők, a norvégok az igazi északiak, náluk vannak fjordok, nem a dánoknál -, és a zenekaron belül hangulat is oldott volt.
Bernt Sørensen és Kåre André Sletteberg gitárosok az eredeti verziókhoz hűen adták elő a gyönyörű gitárdallamokat, riffeket, tremoló-áramlásokat, de egy mai interpretáció értelemszerűen nem lehet olyan, mint volt 30 évvel ezelőtt. Elég volt, hogy felelevenítették azt a hangulatot. A csúcspontot az Omnio nyitódala, a 299 796 km/s jelentette, de a Cease The Day és a Diversum három tétele is erőteljesen szólt élőben. A kvintett együttes játéka összeboronálta több évtized In The Woods…-világát. Még egyszer érdemes kiemelni Bernt Fjellestad meggyőző énekteljesítményét.
Anders Kobro dobjai kristálytisztán, talán túl tisztán is, szóltak, csaknem bizonyos, hogy triggert használ. De Nils Drivdal bőgőjével egyetemben nagyon masszívak voltak a ritmusok. Miután a norvégok letudták a kötelező szettet, érkeztek a kérések a program folytatására. A többiek hátrafordultak a főnök, Kobro felé, aki a fejével finoman nemet intett, s ez volt a végszó. Nyilván nem volt kedve folytatni. Dupla terjedelemben is szívesen hallgattam volna a zenekart, azonban ez a „post-In The Woods…”-koncert így is jutalomjátékként volt felfogható. Ki tudja, lesz-e még alkalom megtekinteni őket.
M. P.
