Kiadó: RELAPSE / Írta: MILÁN PÉTER / 9
Ugyan az Idle Heirs név új, a két tag, akik működtetik, veteránnak számítanak a zenében, a zene körüli területeken. Sean Ingram a tudomásom szerint elég hektikus pályát befutott Coalesce énekese, egy metal/mathcore csapaté, ami jó névnek számít a maga terepén. Ingram társa Josh Barber, zenész/producer, az Idle Heirs pedig egy speciális alkotói folyamat során öltött testet a duó „műhelyében”. Az idézőjel használatának oka az, hogy az anyagot több helyen vették fel, és az inspirációk is sajátosak. Ingram több mint egy évtizedig távol volt a zenétől, s kvázi újra fel kellett fedeznie a hangokkal való teremtés művészetét. A Barberrel való találkozás gyümölcsözőnek bizonyult.
Nem kell beleásódni a Life Is Violence debütalbum körülményeibe, hogy szinte ordítson a hallgató füleibe, hogy ez egy nagyon koncepciózus lemez olyan értelemben, hogy egy bizonyos érzésvilág, vagy inkább érzések, gondolatok folyama, megélések, az idő könyörtelen múlása képezte az inspirációs hátterét. A CD-booklet elmosódó, impressziószerű ilusztrációi, a stúdiós képek, megtoldva néhány nagyvárosi, éjszakai fotóval, valamint a kézzel írt szövegek rányomtatása az oldalakra (olvashatatlanul), amennyire tipikus Relapse-külső, annyira illik is ehhez a sokszor nyomott hangulatú, ám nem vigasztalan zenéhez.
Ha azt mondom, tipikusan 21. századi produktum az Idle Heirs albuma, az egyeseket elriaszt a zene meghallgatásától, másokat viszont kíváncsivá tesz. Én cseppet sem ragaszkodom a ’80-as, ’90-es évek műfaji határaihoz – nem megdönthetetlen igazságok ezek -, így e duó 50 perces lemezén is hallhatjuk, hogy számos forrás bugyog fel mint a kreatív erők kiindulópontja. A vaskos gitárok hallatán eszünkbe juthat a Neurosis (vajon mi lesz velük?); a sludge-jellegű mázsás gitárriffek azonban olykor átadják a helyüket az olyan, leginkább a black metal 21. századi irányvonalaira jellemző sűrű gitárrészeknek, amelyekre gyakorta használatos a „vízesésszerű” jelző. Komoly hangulatfestő erővel bírnak az ilyen témák.
Néhány meghallgatás után még csak ismerkedési fázisban vagyok az albummal, de ez olyan anyag, amiben végig ott vibrál a szikra. Valójában két csúcsponjtja, másképp fogalmazva finálé utáni fináléja van a Life Is Violence-nek. Az egyik az utolsó előtti tétel, a rétegzett, nagy hullámzásokat felvonultató atmoszferikus, sludge-doom eposz, a közel 10 perces Dead Ringer, a záróakkord pedig az akusztikus gitárral és pőre énekkel előadott bensőséges, szívhez szóló dal, a Momma.
Az Idle Heirs albumát olyan kiválóságokkal említeném egy lapon, mint a Cult Of Luna, az örvendetes módon újra aktív Burst (2009-es koncertjük a régi Dürerben máig felejthetetlen élmény), az Amenra, de majdnem leírtam a zseniális Inter Arma nevét is. Fokozatosan adja meg magát, fedi fel értékeit a Life Is Violence, de akinek van füle az ilyen hangzásokhoz, zenekarokhoz, szívesen veszi majd egy újabb ihletett alkotói páros remek albumát.
–
A lemezkritika eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
