A görög Septicflesh koncertjére értem a terembe. Az Antoniou testvérpár vezényletével 1990 óta működő zenekarnak két egymástól markánsan elválasztható korszaka van, amit azzal is jelölnek, hogy 2003-ig mint Septic Flesh működtek, onnantól egybe írják a nevüket. Az első kiadványokon, lemezeken nagyon hangulatos, blackes metalt játszottak, amiben erőteljesen jelen volt a görög hagyomány, a népzene, emellett a Paradise Lost hatása is érződött, azonban ezzel a világgal szakítottak, hogy egy bombaszttal vastagon telerakott szimfo-vonalra térjenek át. Számomra sokszor átlépi a giccs határát a zenéjük, túlzottan széttördeltnek is tartom a számaikat, sok erőltetett vonással. Ez az én „bajom”, persze, a zenekar nem is nagyon nyúl messzebbre a 2008-as Communion lemeznél.
Láttam őket párszor, többnyire nem tudják élőben prezentálni a lemezekre felvitt nyolcszázezer sávot, de ezúttal nem volt olyan vészes a hangzás, ha messze nem is volt tökéletes. Természetesen mentek a nagy pózok Spiros bőgős/énekestől, a csapat egyébként is nagyon ad a külsőségekre, miközben előadták az effektekkel, billentyűs alapokkal rendesen megtámogatott szerzeményeket. Továbbra sem az esetem az újabb korszakos Septicflesh, de meg lehetett nézni a műsorukat.
Rég láttam már Peter Tägtgren veterán zenekarát élőben, igaz, a tavaly megjelent Worship album előtti években nem nagyon voltak aktívak. A ’90-es években és a 2000-esek elején is intenzíven turnéztak a svédek és a lemezkiadás is folyamatos volt. Tägtgren ugyanakkor a produceri munkálataira koncentrált és különféle projektjei voltak folyamatban. A Hypocrisy pedig nyilván a fontossági lista aljára került. Azonban elkészült a jól sikerült 2021-es album, majd a turnézás is megkezdődött. Ha végignézek a diszkográfián, az 1999-es azonos című albumot tartom a legjobbnak, de néhány kisebb kilengést leszámítva viszonylag egységesnek minősíthető az életmű. Szép hosszú szettet adott elő a négyes, igyekeztek átfogó képet adni a Hypocrisy három évtizedet felölelő pályafutásáról.
Tägtgren nem tűnt elnyűttebbnek, öregebbnek, mint bármikor korábban, ha múlnak is az évek, hasonlóan festett a színpadon, mint régebben. De Mikael Hedlund bőgősőn még kevésbé fog az idő, ugyanolyan fiatalos arccal pengetett, mint az előző évtizedekben. A másodgitárosi posztot Tomas Elofsson töltötte be, aki alapozott Peter mellett. Volt valami rutinszerű az előadásban, de ezzel együtt is bizonyára mindnyájan élvezték a játékot. Tägtgren rutinos frontember, a hörgéseket, sikolyokat is hozta, és jó volt hallani a zenekar jellegzetes melódiáit a súlyosabb, deathesebb riffekkel együtt.
Néhány korai tétel is elhangzott, de különösen jól csengtek az olyan himnikus tételek, mint a The Final Chapter, vagy a tavalyi album tétele, a gyógyszermaffia bűnözőiről szóló Chemical Whore. Csodálkoztam volna, ha a hangzással gondok adódnak, minden hangszert jól hallhattunk – a Hypocrisy markáns gitárdallamai, dúdolható témái csak így élvezhetők. A ritmusszekció, a dobok biztosították a soha nem túl bonyolult alapokat, de a Hypocrisy mindig is a jól hallgathatóság, a dallamosság és a lendület, dinamizmus egyensúlyában hitt.
Ha nem is volt az év koncertje, a Hypocrisy ma is jól prezentálja hangulatos death metalját.
