Nagyon sokszor láttam már Annekét koncerten, nem számoltam, de minimum egy tucatszor. Legelőször a The Gathering felejthetetlen Mandylion albuma után Hollandiában, de Magyarországon is vendégül láthattuk a zenekart anno pár éven belül. 1997-ben először. Az elmúlt 1-2 évtizedben a szólópályáját is figyelemmel kísértem, a különféle kollaborációit szintén, ahogyan élményszámba mentek a más zenészekkel lebonyolított fellépései is. Ezúttal egyedül érkezett Anneke, egyetlen akusztikus gitárt hozott magával.
Alapesetben azt mondanám, hogy egy ilyen koncert nagyon nehéz lehet, mert nincs más ember a színpadon, akire számítani lehetne, megosztani vele a figyelmet, a felelősséget, a szólóénekesnek mindent egymagának kell intéznie, neki kell „elvinnie a show-t”. De Anneke, amellett, hogy a fiatalossága, dinamizmusa ma is ugyanolyan, mint a ’90-es években, teljesen profi előadó és zenész, így nem okoz gondot egy önálló turné. Sőt, azt kell mondanom, hogy ennél fesztelenebbnek, felszabadultabbnak tán még soha nem láttam. A kezdés előtt pár perccel érkeztem, éppen indult a műsor, amikor bekapcsolódtam.
Anneke egy jókora adag dallal felszerelkezve érkezett, amelyek a lehető legszélesebb skálán mozogtak minden elképzelhető értelemben. Játszott a szólódalai közül régebbieket és újabbakat, természetesen beillesztette a programba néhány kedves dalát a The Gathering repertoárjából (Strange Machines, Saturnine), ezenkívül rengeteg feldolgozást is előadott, köztük olyanokat, hogy alig hittem, hogy jól hallok. Szerepelt a szettben a Devin Townsenddel közösen felvett, érdekes refrénű Ih-Ah! – régi kapcsolat az övék, számos alkalommal játszottak már együtt közös produkcióban, ez alkalommal akusztikus gitárral, énekkel kísérve hallhattuk a könnyed számot.
Anneke elénekelte egyik kedvence, Kate Bush dalát – Running Up That Hill (A Deal With God) -, de Leonard Cohen is volt a műsorban (Hallelujah). Az egyes dalok között nagyon-nagyon sokat beszélt, anektodázott, viccelődött, néha úgy tűnt, mintha az egész életét, családi viszonyait, minden titkát, gondolatát el akarná mesélni, de az ő egyéniségéhez jól passzol ez a vidám, kissé csacsogós stílus. Nem hiszem, hogy bármely más előadótól tolerálnám ezt a sok szövegelést, de Anneke a mai napig rendkívül aranyos jelenség, mindez szerves része az ő előadóművészetének. Nem pusztán elfogadni, de szeretni is ezzel együtt lehet. Elmosolyodom, amikor eszembe jut, amit az Agape dalról mesélt, vagy a Devinnel közös munkáról.
Számomra a legmeglepőbb a Wasted Years volt, az Iron Maiden klasszikusa. Kitűnő dal, fejből kiverhetetlen refréndallammal, jelezte, hogy Anneke remek érzékkel választja ki azokat a szerzeményeket, amelyek erős dallamaikkal szépen előadhatók akusztikusan és passzolnak is a hangjához. Ilyen volt a Foreginer nagy AOR slágere is, az I Want To Know What Love Is, amit szintén szépen énekelt a holland dalos hölgy. Egy vérbeli énekes/dalszerzőről van szó, aki mások szerzeményeiből is ki tudja hozni azt, ami számára megfelelő, a maga képére tudja őket formálni.
Azért enyhe nemtetszésként megjegyezném, amit főleg a The Gathering dalainál észleltem, hogy ezekben a régebbi számokban túl sokat hajlítgat, frazírozgat, és ezzel változtat az eredeti verziókon. Megértem, hogy ezerszer elénekelte már a Strange Machinest, és a The Gathering sok egyéb dalát, izgalmassá kell tennie őket saját maga számára több évtized múltán is, de így kicsit eltünedezik az eredetiek hangulata. Nem tragikus esemény ez, de a kevesebb néha több. Van, amikor jobb az eredet verziónál maradni.
Remek koncert volt egy örökifjú énekesnőtől, akit ezután is mindig megnézek majd, amikor tehetem.
