Kiadó: Heavy Psych Sounds / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 8
Nyolc évvel ezelőtt Philadelphiában indult a High Reeper karrierje, akik 2018-as debütalbumukkal, majd az egy évvel későbbi folytatással határozott mozdulattal tették le a garast az ízes-füstös, sabbathista/stoneres rock/metal irányvonal mellett. E két anyag leginkább talán az általam korábban már méltatott Green Lung világához állt közel, igaz, az ottani tarkóizzasztó folk/horror szövegvilág mellőzésével.
Öt év szünet után érkezett meg nemrégiben a harmadik nagylemez, amin viszont kisebb iránymódosítást vélhetünk felfedezni. Hogy pusztán a hosszabb köztes idő hozta, vagy netán konkrét történések, élmények inspirálták a dolgot, azt nem tudom, annyi mindenesetre biztos, hogy a zene ezúttal egyértelműen elmozdult egy masszívabban riffelős, fajsúlyosabb, komorabb irányba. Kevesebb az elszállós-jammelős, füstös téma, viszont zakatolósabbak a tempók, tömörebb – néhol már szolidan thrashes-metallicás – a riffelés, és a hangzás is zordabbra, tüskésebbre váltott. A sabbathos/ozzys alapok azért többnyire megmaradtak, de az általános megközelítés kétségkívül szigorúbb, odavágósabb most. Túlnyomó többségükben középtempósak amúgy a dalok, és egyfajta hipnotikus kérlelhetetlenség érzetét adja az anyagnak ez a masszív dohogás, radírozás.
Hogy ennek ellenére mégsem mosódik össze masszává az egész, annak oka pedig egyszerűen az, hogy a dalok a hasonszőrű tempók ellenére is karakteresek, emlékezetes és hatásos témákat vonultatnak fel. Egyszerűen, de húzósan dolgozik a ritmusszekció, és a gitárjáték sem túlbonyolított – amit viszont hallunk, az kétségkívül működik. A frontember Zach Thomas hangja ugyancsak horzsolóbb-rekesztősebb most, mint a korábbi lemezeken – nem énekel akrobatikus dolgokat, de ami ide kell, azt magabiztosan hozza, témáival kerekre formálva a monolitikus nótákat.
A legemlékezetesebb dalok nevesítve számomra ezek: Alluring Violence, Smoldering Remains, és mindenek felett a záró Echoes Of Mortality. Egyébként az egész műsor mindössze 34 és fél perc, de a végén mégsem marad hiányérzet – úgy kerek ez a sztori, ahogy van. Néhány kifejtősebb gitárszólót azért még elbírna a mutatvány, mert amúgy ízesen penget a Pat Daly/Shane Trimble páros, szívesen hallgatnám többet is őket. Más kifogásom azonban nincs, tetszik a lemez.
