Augusztusban jelenik meg a Hale testvérek, azaz a gitáros-énekes Lzzy és a dobos Arejay által alapított Halestorm hatodik albuma, az Everest. Az amerikai csapat karrierjében nem ez lesz az első kiemelkedően fontos idei esemény, hiszen ők tölthették be az előzenekar szerepét az Iron Maiden európai koncertsorozatának első szakaszában, így a május végi budapesti dupla turnényitónak is ők voltak a vendégei. A dobos Arejay Hale és a basszusgitáros Josh Smith az első koncert délutánján ült le egy rövid időre beszélgetni velünk.
Szöveg: Gyuricza Tamás Marcell - Fotó: Jimmy Fontaine, zenekari archívum
–
Az előző nagylemezetek, a Back From the Dead kifejezetten súlyos lett a korábbi munkáitokhoz képest. Ehhez képest mit várhatunk az augusztusban érkező új albumtól?
Arejay Hale: „Elsősorban változatosságot, azt hiszem, ez a legfontosabb tudnivaló az új albumunkkal kapcsolatban. Úgy érzem, egy csomó dallal olyan helyre léptünk be, ahol még sosem jártunk korábban. Az Everest albumon lesz például egy amolyan ’letépem az arcodat’-szerű szerzemény, ami még a Back From the Dead dalainál is súlyosabb, Ugyanakkor ott a Darkness Always Wins, ami pedig egy kifejezetten szívből jövő dal, szerintem ez tekinthető az eddigi legőszintébb Halestorm-szerzeménynek.”
Josh Smith: „Mindig izgalmas egy új albumot az előzővel összevetni. Néha egészen vicces eredményre is vezet, mert teljesen más körülmények között készülnek a dalok, illetve más hatások érnek bennünket, de persze mi is változunk az idők folyamán. Most is egészen máshogy álltunk hozzá a dalokhoz, mint a Back From the Dead idején. Az valóban egy heavy album volt, a mostani viszont sokkal változatosabb lesz.”
A.H.: „Igen, én is azt mondanám, hogy a Back From the Dead heavy album volt. Akkor Scott Stevens volt a producerünk, aki remek rock vagy metal dalszerző, és nagyon érti azt a műfajt. Nagyon jó volt vele dolgozni, rengeteg inspirációt kaptam tőle a dobokkal kapcsolatban. Az új album producere viszont teljesen más zenei közegből érkezett. Dave Cobb inkább country vonalról ismert, ezért nagyon meg is lepett azzal, hogy mennyire tájékozott a rock- vagy metalzenéket illetően. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire súlyos dalokat is írunk vele, mint amit majd hallasz az albumon, de kiderült, hogy Dave a szíve mélyén szintén egy igazi rocker, aki minden máshoz is nagyon ért. Valóban az alternatív és country zenében dolgozik a legtöbbet, de a mi stílusunk sem volt idegen a számára. Ahogy mi, úgy ő is nagyon élvezte a közös munkát, örömében majdnem kiugrott a nadrágjából.”
Miért éppen rá esett a választásotok?
A.H.: „Azt vártuk tőle, hogy kilendítsen bennünket a saját komfortzónánkból, amit meg is tett. Nagyszerű producerrel dolgoztunk az előző lemezünkön, de a Back From the Dead albummal eljutottunk arra a pontra, hogy már kezdtünk túl kiszámíthatóvá válni. Szükségünk volt rá, hogy valaki újra felkavarja körülöttünk a vizet, mivel úgy éreztük, hogy kezdünk elkényelmesedni. Úgy éreztük, hogy eljött az ideje magunk mögött hagyni a rutinszerű megoldásokat. Teljesen új szituációba akartunk kerülni, ami inspirál bennünket, s aminek köszönhetően a lehető legtöbbet tudjuk kicsavarni magunkból.”
J.S.: „Dave valóban nagyon sok country énekessel dolgozik, de rockzenei előadókkal is készített nagyszerű albumokat. Ott van például a Rival Sons, de egy csomó másik nevet is említhetnék. Ő az a producer, aki próbálja elkapni annak a zenekarnak a hangulatát, akivel éppen dolgozik, és mindezt annak érdekében teszi, hogy a lehető legorganikusabb vagy legtermészetesebb hangzást teremtse meg a számukra. Minket éppen ez izgatott. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon mit lesz képes kihozni Dave Cobb a Halestorm zenéjéből. Tudod, van az a ’mi lenne, ha…’ érzés.
Ahogy Arejay is említette már az elején, egy másfajta hozzáállásra volt szükségünk. Eddig bárkivel dolgoztunk, legyen az producer vagy kiadó, mind ugyanazt a módszert követte: »Gyertek a próbaterembe, írjatok dalokat, készítsetek demókat. Ha megvan, menjetek stúdióba, vegyétek fel őket újra és újra, egészen addig, amíg az tökéletes nem lesz.«
A Dave-vel való közös munka teljesen más volt. Arra világított rá, hogy a zenének jóval organikusabbnak kell lennie. Attól lesz természetes, ha nem bonyolítjuk túl az ötleteinket, nem csiszoljuk túl a dalokat. Ha megvan az ötlet, spontán csináljunk belőle egy dalt, és vegyük is fel azonnal. Nem kellenek demók, semmi ilyesmire nincs szükség, mert azzal csak megöljük az energiát.”
A.H.: „Úgy képzeld el ezt az egészet, hogy ezúttal mindent egyszer vettünk fel. Nem volt újrajátszási lehetőségünk, s nem voltak előtte végtelenbe nyúló próbák sem. Beültem a stúdióba, s egyszerűen csak feldoboltam az adott dalt.”
J.S.: „Nekem sem engedte meg Dave, hogy újravegyem a saját részeimet. Mindössze egyszer próbáltuk el a dalt, s aztán indította is a felvételt. Volt olyan, hogy megemlítettem neki, talán jobban is menne, ha előtte gyakorolnék még egy kicsit, de az volt rá a válasza, hogy nem, ennyi volt, ez így tökéletes. Dave abban nagyon jó, hogy varázslatos hangulatot teremt a stúdióban.”
A.H.: „Lehet, hogy lesznek pontatlanságok az albumon, de a Halestorm egy koncertzenekar, és most arra törekedtünk, hogy ezt az élő hangzást visszaadjuk az albumon is. Tudod, lehet, hogy a színpadon vétünk minimum háromszáz hibát egy este folyamán, de a közönségünk éppen ezt szereti bennünk. Azt, hogy ennyire nyersen adjuk elő a dalokat, lehengerlő energiával, és nem próbálunk mindenféle trükk mögé bújni. Egy Halestorm-koncerten azt kapod, amit ez a négy ember élőben képes előteremteni. Itt nincs semmi plusz, és most a stúdiófelvételeken is ezt hallod majd. Sokkal emberibb lett a hangzás, mint előtte volt.”
Annak idején azt mondtátok, hogy a Back From the Dead reakció arra, ami a világban történt, például a covid-válságra. Az Everest is reagál valamire?
J.S.: „Mindenképpen. Szerintem valamennyi eddigi albumunk úgy született, hogy reagált valamire. Megmutatta, hogy kik vagyunk, hol tartunk éppen az időben, és milyen dolgokon mentünk keresztül, mielőtt az adott album dalait elkezdtük volna megírni. Az Everest dalai is így születtek.
Ebben az albumban az is benne van, hogy az életünknek már több mint felét zenéléssel töltöttük, amit egy nagy kalandnak éltünk meg. Maga az Everest című dal is erről szól. Arról, hogy járunk egy úton, amin próbálunk minél messzebb jutni. Az utazásról szól, azokról a nehézségekről, amiket le kellett küzdenünk. Persze, az úton nemcsak nehézségeken kellett magunkat átverekedni, néha egyszerűen csak szembesültünk a kérdéssel, hogy miért is történik ez vagy az velünk? A válasz pedig mindössze annyi volt rá, hogy akármit hozott számunkra a sors, mentünk tovább. Az Everest ezért lehet egy szimbólum is, annak a jelképe, hogy úton vagy a csúcs felé. Nem tudod, hogy eléred-e valaha, és ha igen, akkor ott mi vár rád, de nem is ez a fontos, hanem maga az út, amit megteszel. Tulajdonképpen te magad vagy az út, hiszen a legtöbbet az árul el rólad, hogy mit csinálsz ennek az útnak a során, és hogyan viselkedsz. Én például 42 éves vagyok, egy középkorú ember, de a színpadon mégis olyan vagyok, mint egy gyerek.”
A.H.: „Valóban, az Everest egy halálpontos metafora a mi utunkra, a karrierünkre. Tudod, olyanok vagyunk, mint azok a hegymászók, akik kapaszkodnak fel az Everest csúcsára. Lassan, de egyenletes ütemben haladnak. Szerintem az egész karrierünk erről szól. Hogy nézünk lefelé a csizmánkra, és folyamatosan megyünk előre. Nem kell nagyokat ugrani, csak haladni előre, lépésről lépésre. Mi vagyunk az a zenekar, amelyik egyre csak halad előre, s egyszerűen elutasítja, hogy meghaljon.”
J.S.: „Nem mi vagyunk a legnagyobb zenekar a világon, de amit elértünk, az is sokkal több, mint amire annak idején reálisan vágyhattunk. Hogy eltelt ennyi idő, és még mindig itt vagyunk. És remélhetőleg a következő negyven évben is itt leszünk még.”
A dalok többségének Lzzy a szerzője. Nektek, többieknek mennyi beleszólásotok van a zenébe vagy a szövegekbe?
J.S.: „Bármennyi. Ez egy csapatmunka, és Lzzy szereti is, ha kontrolláljuk az ötleteit. Főleg Arejay-től várja, hogy finomítsa a szövegeit, ő ebben mindig is nagyon jó volt. De mindannyian teszünk hozzá a dalokhoz, hiszen Lzzy eleve úgy hoz ötleteket, hogy azokba be tudjunk csatlakozni. Az Everest album dalainak írásakor ez minden eddiginél jobban érvényesült, hiszen most tényleg végig közösen dolgoztunk. Bezárkóztunk egy házba a Georgia állambéli Savannah-ban, mindenkitől messze, és csak azzal voltunk elfoglalva, hogy megírjuk a dalokat. Ezúttal semmi más nem foglalkoztatott bennünket.”
A.H.: „ Olyan volt, mintha visszamentünk volna abba az időbe, amikor kezdtük. Amikor még nem volt szerződésünk egyetlen kiadóval sem, ezért nem is volt rajtunk semmiféle nyomás vagy megfelelési kényszer. Odavittünk egy csomó hangszert, körbevettük magunkat zongorával, gitárokkal és basszusgitárokkal, s egész nap csak zenével foglalkoztunk. Reggelente felkeltünk, elkezdtünk játszani, majd abból az energiából születtek meg a dalok, ami akkor és ott vibrált körülöttünk. Szerintem Josh élvezte a legjobban ezt a helyzetet, egyszerűen jó volt nézni, ahogy beleélte magát a zenélésbe, és ahogy jöttek elő belőle az ötletek egymás után. Az új album dalai tehát mindenképpen csapatmunkával születtek, valószínűleg ezért is lettek ennyire őszinték és természetesek.”
.
Amikor ez az interjú készül, éppen az Iron Maiden nyári európai turnéján vagytok előzenekar, július 5-én pedig ott lesztek Birminghamben, Ozzy Osbourne búcsúkoncertjén is. Elég jónak ígérkezik ez az év a számotokra. Elhiszitek már, hogy ez megtörténik veletek?
A.H.: „Á, nem. Én még nem ébredtem fel, és egyáltalán nem hiszem el, hogy itt vagyok, egy olyan sportcsarnoknak az öltözőjében, ahol este az Iron Maiden előtt játszhatunk a színpadon.”
J.S.: „Valóban nagyon nehéz ezt elhinni, és az a vicces, hogy éppen tegnap beszéltünk arról, hogy milyen izgalommal várjuk mindannyian a mai estét, amikor itt, Budapesten az első koncertünket adjuk az Iron Maiden előtt. Ez tényleg szintlépést jelent számunkra. Miután már csak órák vannak vissza, így aztán egyre inkább valódinak érezzük az álmot. Szerintem ez a legjobb dolog, ami valaha is megtörténhet velünk. Igazából mindig is ezt szerettem volna, és igen, mióta bejelentésre került a turné, minden reggel, amikor felébredtem, megkérdeztem magamtól: valóság ez? S ha igen, akkor hogy a fenébe csöppentünk mi ebbe bele?”
A.H.: „Ha valaki tízéves koromban, amikor a testvéremmel a szüleink házában, a gardróbszobában elkezdtünk zenélni, azt mondja nekem, hogy az Iron Maiden turnéján leszünk nyitózenekar, s a Black Sabbath előtt fogunk játszani, tisztára zakkantnak néztem volna. Ez képtelenségnek tűnk akkoriban. Volt egy esztelen ötletünk, amihez sikerült két nagyszerű srácot megnyernünk magunknak, akik ugyanolyan őrültek, mint mi, és úgy voltunk vele, hogy miénk a világ. Josh és Joe (Hottinger, gitáros) azóta már a testvérünkké vált, s nagyon örülök neki, hogy velük közösen élhetjük át mindezt. Az ilyen kalandok szerintem ugyanis csak a nagyon jó zenekarokkal történhetnek meg.”
J.S.: „Persze, egyáltalán nem olyan rémisztő érzés ez az egész, ahogy most a szavainkból kitűnhet, s nagyon büszkék vagyunk rá, hogy mindezt elértük, és nagyon menő dolognak tartjuk, hogy ilyen nagyszerű zenekarok előtt léphetünk fel. Őszintén szólva, nagyon megdolgoztunk a sikerért, de még többre vágyunk. Szívesen játszunk bárki előtt, aki azt megengedi, de éhezünk arra is, hogy bizonyítsunk magunknak és a közönségünknek. Hogy egyre jobbak vagyunk, és egyre előbbre lépünk. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az ősz folyamán önálló turnéra indulunk Európában, aminek során Budapestre is visszajövünk.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
x
