Április 16-án, a Barna Negrában ünnepli negyvenedik születésnapját Halász Feri, a Depresszió frontembere. A kerek évforduló apropóján a zenekar pályafutásáról, az elmúlt évek nehézségeiről, a kíméletlen kritikákról, a Tankcsapda-párhuzamról és még sok minden másról Pintér Miklós kérdezte az énekes/gitáros/dalszerzőt. A teljes interjú a HammerWorld magazin áprilisi számában olvasható!

A színpadon és az életben is egy pozitív, mosolygós ember vagy, most is azt mondod, hogy nem akarsz lehúzós szövegeket írni, közben meg az a zenekar neve, hogy Depresszió. Valahogy nem jönnek össze nekem ezek a dolgok.

„Amikor zenélni kezdtünk, még csak 15-16 évesek voltunk, és valami nagyon kemény nevet akartunk magunknak választani. A Depresszió nyilván túlzás volt! (nevet) De tudod mit? Nem baj! Ma már rengeteg hasonló, negatív kicsengésű zenekarnév van, de az emberek már nem akadnak fenn ezeken. A névválasztás annyiban volt kézenfekvő, hogy akkoriban nekem is volt egy időszakos depresszióm, amit idővel kinőttem.”

Te is azt gondolod, hogy ez hátrány a zenekarnak bizonyos esetekben, a név számos prekoncepciót szülhet?

„Igen, ilyen sok van. Nyilván, ma már teljesen másikat választanék. Akkor még nem kalkuláltam azzal, hogy mondjuk egy városi napra így sokkal nehezebben értékesíteni a bandát. Mondhatjuk, hogy nem a kereskedelmi szempontok vezettek minket a zenekar elnevezésénél.” (nevet)

2000-et írtunk akkor.

„Már 1997-ben gimis bulikon, a csömöri kézilabdapályán meg hasonló helyeken léptünk fel, többek között Nirvana és Tankcsapda dalokat játszottunk, de csak 2000-ben döntöttük el, hogy komolyan vesszük a dolgot. Akkoriban csatlakozott hozzánk Hartmann Ádám gitáros, így azt tekintjük a megalakulás hivatalos dátumának.”

2009-ben az Indexen megjelent egy elég lehúzós kritika az aktuális Hegyalja Fesztiválos koncertetekről, „Szegény ember Tankcsapdája” címmel. Az akkoriban hogyan csapódott le bennetek?

„Az Indexnél akkoriban úgy tűnt, mintha mindent és mindenkit kötelező lenne fikázni. Nem tudom, hogy Sixx írt-e valaha egyáltalán jót valakiről. Azok az olvasók eleve szerettek rosszindulatú cikkeket olvasni, mert a dolog valószínűleg egy kis dopamint termelt náluk. A gyűlölködő kommentek is ezért születnek. Persze, van, amikor fontos kiállni valamilyen vélemény mellett, de hogy egy zenekar tetszik-e valakinek vagy sem, azt ki nem szarja le? Hány hasonlót látunk mi is, aztán még sem írjuk le, hogy borzalmas! Nem érdekel. Ami tetszik, az a fontos. Sixxnek nem tetszett? Ott álltunk tizenezer ember előtt a Hegyalja Fesztiválon, eljött, megnézte, belénk állt, de mondjuk annyit megjegyzett, hogy jobban szólt, mint a Machine Head, úgyhogy a hangmérnökünk, Szűcs Szabika fürdött a sikerben! (nevet)

A Tankcsapda-párhuzamot sem érzed jogosnak?

„A Depresszió és a Tankcsapda is hasonló tőről fakad, például mindkettőnknél elég meghatározó szerepe volt a Nirvanának, csak mivel mi később indultunk, így ránk a Sepultura, a Korn, a Fear Factory, a Machine Head és a Slipknot is komoly hatással volt. Nagyon szerettük a Tankcsapdát tizenéves korunkban, menő volt, amit képviseltek, de ha bárki elolvassa a szövegeinket, láthatja, hogy bár vannak dolgok, amikben egyezünk, elég sok mindenben máshogy gondolkodunk – anélkül, hogy rosszat mondanék a munkásságukról, vagy mondjuk Laci szövegeiről. Szóval megjelent ugyan a Tankcsapda mellett egy hasonló attitűdű, reszelős énekhangú valaki, de zeneileg a Depresszió már akkor is egy másik sztori volt. Elmentünk Lukácsékkal turnézni és láttuk, hogy miként kell a közönséggel jól kommunikálni, nagyon szimpatikus volt, ahogyan csinálták. Ebből a szempontból a Tankcsapda ott valóban komoly hatást gyakorolt ránk!”

A kritika ezek szerint nem vetett vissza?

„Akkor már nem volt mit visszavetni. Akinek Sixx jóváhagyása kell ahhoz, hogy Depressziót hallgasson, annak van egy rossz hírem. Hál’ Istennek vannak elegen, akik értik, amit mondunk és akiknek az az érzelmi dolog, amit képviselünk, jól esik. Nem hiszem, hogy őket egy negatív kritika bármiben is befolyásolni fogja.”

___

A ritmusgitáros

„Nincs különösebb hobbym, én gitáros vagyok, engem a ritmusgitározás érdekel. A szólózás viszont egyáltalán nem. Nem mondom, hogy nincs meg egy jó szólónak a szerepe, de én még mindig azt az iskolát képviselem, amikor fontosabb egy jó dallam – mindegy, hogy az technikailag egyszerű vagy bonyolult -, a lényeg, hogy valami érzetet okozzon! Mint például Slash esetében. Az, hogy valaki mennyit gyakorolta otthon a skálákat, engem nem hoz lázba, akármennyire gyors is az illető. Klassz, szépen kigyakorolta, de rohadtul nem érdekel, hogy mennyi hangot tud eljátszani egy másodperc alatt. Ezért nem tartom magamat például zenésznek sem. Dalszerző, szövegíró és előadó vagyok. Nem is akarom a zenészeket megsérteni azzal, hogy magamat is közéjük sorolom!”

___

Az árnyoldalakról viszonylag kevés szó esik, nem?

„Rengeteg olyan áldozat van, amiről a zenekarok nem szoktak beszélni. Annak azért megvan az ára, amit az ember szeret, vagy hivatásnak gondol. Viszonylag korán szembesülnöm kellett például azzal, hogy ez nem egy könnyű dolog. Van, amikor hiába csinálok jót, lesz, aki elvből köpni fogja az egészet. Amikor az ember végre felkerül a színpadra és szórakoztatni akarja az embereket, nem áll neki panaszkodni, hogy mennyire hosszú volt ide az út és egyébként is kint van a gerincsérvem, nem aludtam hetek óta rendesen. Ez nem érdekli az embereket. Ahogyan az sem, hogy amikor ők már régen ágyban vannak, te még reggeli háromkor, a mínusz tíz fokban egy benzinkúton ácsorogsz, és próbálsz egy félig romlott hot dogot letolni a torkodon. Ezek ennek a szakmának a velejárói és azt mondom, ez belefér. Vagy pontosabban ezért a szakmáért el tudom ezeket a dolgokat fogadni.”

Beszéljünk egy kicsit a pozitív mérföldkövekről is!

„Ott volt az első Tankcsapda-turnénk 2000 őszén. Még kutyaütőknek számítottunk, de akkor derült ki számunkra, hogy az, amit el szeretnénk mondani, érdekli az embereket! Tudtuk, hogyan viszonyul a Tankcsapda-közönség az előzenekarokhoz, nem jól, a bulikon viszont egyre több Depresszió-pólós embert láttunk, még visszázás is volt. A Tankcsapda akkori stábja azt mondta, hogy azelőtt talán csak a Junkiest reagálták le úgy, ahogyan minket. Ezt pedig egy jó visszajelzésnek vettük, de azt is tudtuk, hogy még nagyon sok munkát kell belefektetnünk a zenekarba ahhoz, hogy vállalhatóak legyünk. Mert nyilván az is lejött egyből, hogy mitől vagyunk kutyaütők még!” (nevet)

Ezek szerint volt elég önkritikátok.

„A mai napig is így van ez, ha visszahallgatok egy felvételt. Most is én vagyok a legnagyobb kritikusunk. Ha valaki, akkor én biztosan el tudom mondani, hogy mi a szar a Depresszió zenekarban, mi az, amin lehet változtatni és mi az, ami csupán a lustaságnak köszönhető!” (nevet)

___

A teljes interjút a Hammerworld magazin áprilisi számában találod!