A floridai death metalos Gruesome eddig is rendkívül komolyan vette a tisztelgést, de június 6-án megjelent új albumukkal minden eddiginél mélyebb tisztelettel adóznak a Death öröksége előtt, egyben újra bizonyítják létjogosultságukat is. A Silent Echoes nem egy nosztalgikus visszatekintés, hanem egy olyan új album, ami abból az univerzumból érkezett, amit Chuck Schuldiner nyitott meg a death metal számára. Matt Harvey gitáros-énekessel beszélgettünk, leginkább az új anyagról.
Szöveg: Kánya Ferenc, Posta János · Fotó: Ervin Novak
–
A Gruesome kifejezetten Chuck Schuldiner, illetve a Death örökségét ápolja, de nem egy klasszikus tribute zenekarként, hanem saját dalokkal. Mikor és hogyan született a gondolat, hogy ezt a zenei irányt követitek?
„Hogy őszinte legyek, ez az egész egy szarkasztikus megjegyzéssel kezdődött. Amikor tíz éve találkoztam Gusszal, ő éppen Sean Reinerttel dolgozott a Death To All-turnén. Arról beszélgettünk, hogy jó lenne a DTA egy olyan változatát látni, amelyben olyanok játszanak, mint Terry Butler, Rick Rozz, Chris Reigert és James Murphy, meg hogy mennyire imádnánk mi is benne lenni. Tréfásan megjegyeztem, hogy ha a DTA-menedzsment nem támogatná az ötletet, akkor egyszerűen csak írjuk meg a saját Death-dalainkat. Sosem gondoltam volna, hogy ebből a beszólásból végül több lemezanyagig is eljutunk egy évtized alatt.”
Minden lemezzel más-más Death-albumnak állítotok emléket, bár nem időrendi sorrendben. Jól mondom?
„Amikor a Savage Landet csináltuk, még nem tudtuk, hogy lesz-e másik kiadvány, úgyhogy azt mondanám, hogy az a lemez az első három Death-korong keveréke. Később amikor rájöttünk, hogy igény van egy következő albumra is, úgy gondoltuk, hogy minden lemezzel a Death egy adott korszakára kellene fókuszálnunk, mivel minden album másabb, mint a többi, jóformán külön alfajai egyazon zenei irányzatnak. Ez alapján Savage Landet a Leprosy testvéreként kategorizáltuk, míg a Dimensions of Horror a Scream Bloody Gore előtt tisztelgett. Ezután időrendben haladtunk tovább – a Twisted Prayers a Spritual Healing, a most megjelenő Silent Echoes pedig a Human stílusjegyeit hordozza.”
A dobosotok, Gus Rios és Sean Reinert közeli barátok voltak. Inspirálta ez a kapcsolat a zenekart bármi módon?
„Nagymértékben, igen. Sean tanította dobolni Gust a ’90-es évek végén, és azóta jóbarátok voltak. Biztos vagyok benne, hogy ha nincs Sean, akkor Gus ma nem lenne zenész. Ez alapján egyértelmű, hogy Sean halála hatalmas érzelmi nyomást tett rá. Itt van ez a srác, aki Chuck és a Death előtt tiszteleg, és akkor elveszíti az egyik legközelebbi barátját, aki ráadásul egy fenomenális dobos is volt. Sean még minket is inspirált, nagyszerű srác volt, aki a maga laza módján rengeteget adott a metal dobolásnak és a Deathnek. A Human lemezen hallható játéka szemléletváltozást eredményezett és igazi mérföldkővé tette az albumot.”
.
Annyira rámentetek a hitelességre, hogy nem csak a hangzás és a borító színvilága abszolút Human, még a dalcímek tematikája is összecseng, és én a Spiritual Healing hatásait is hallom benne – éppúgy, mint az eredetiben.
„Nagy figyelmet fordítunk a részletekre – a hanganyagtól a produkcióig, a borítóra, sőt még a használt betűtípusokra is. Tiszteletlenség lett volna ennél kevesebbel beérni. Azt akartam, hogy a dalszövegek tükrözzék az átmenetet az aktuális események sötét oldaláról (ami a Spiritual Healing vezértémája volt) egy inkább pszichológiai/egzisztenciális megközelítés felé. A külső helyett a belső sötétség vizsgálata és mindeközben az eredetiség keresése – ezeket kezdte boncolgatni Chuck is a Human albummal kezdődően.”
Művészi szempontból mennyire volt kihívás elmozdulni ebbe a progressszívebb irányba, különösen az első két album sokkal inkább riffközpontú megközelítése után?
„Volt benne némi kihívás. Ez a stílus nem jön annyira természetesen belőlem, mint a Death korábbi korszakai. Szerencsére Dan (D. Gonzalez) egy nagyon technikás gitáros, akinek nem jelentett problémát kissé bonyolítani a témákon. Szóval kettőnk és Gus együttműködéséből kovácsolódott össze mindaz, ami a lemezen hallható.”
Mi a dalszerzés folyamata nálatok?
„Általában egy dal alapváltozatát küldöm el Gusnak és Dannek. Ha mindannyian úgy gondoljuk, hogy elég erős, akkor Dan szétszedi a témákat, majd újra összerakja itt-ott módosítva, illetve kiegészítve. Az eredményt aztán már hármasban formáljuk véglegesre. Mindannyiunknak más szempontok a legfontosabbak – részemről elsődleges, hogy kellően kemény és brutális legyen, Dannek az számít, hogy zeneileg is értékelhető legyen és ne hasonlítson túlságosan a korábban megjelent dolgainkra, Gus pedig arra figyel, hogy fogós legyen a dal és megszólítsa a Death-rajongókat. Akkor igazán jó, ha mindhárman elégedettek vagyunk a végeredménnyel.”
Használtatok korszerű technológiát a felvételek készítése közben, vagy ragaszkodtatok a korhűséghez? Szóba jöhet a mesterséges intelligencia?
„Az MI az k*rvára nem jöhet szóba, se most, se semmikor. Élünk ugyan a mai technológia adta könnyítésekkel, de több olyan eszközt is használunk, ami annak idején Scott (S. Burns) Morrisound stúdiójában is volt a kilencvenes években. Ráadásul mindent egyben játszottunk fel, nincs digitális kiegészítés vagy a hibák javítása másolgatással. Úgyhogy a régi világ szelleme nagyon is jelen van a felvételeken.”
A Silent Echoes esetében mennyire volt szempont a történetmesélés, koncepciózus album ez is?
„Nem igazán mondanám annak, de minden dalszöveg elég határozott nézőpontot képvisel. A számok legtöbbje az egyéniség témájáról szól, hogy hogyan legyünk hitelesek a saját életünkben, és hogyan találjuk ezt meg másokéban.
A Condemned Identity az elnyomó társadalomban megélt mindennapokról szól az LGBT-közösség egy tagjának szemszögéből. Hogy milyen lehet egy transzgyereknek Texasban vagy Floridában vagy valami hasonló, ideológiailag elmaradott térségben, mennyire ijesztő lehet számára az a környezet. A Darkened Window témája, hogy az emberek elmossák a határt a valós lényük és a közösségi médiában mutatott képük között, és hogy magunk és az életünk árucikké tétele könnyen csapdába ejthet minket és torzíthatja az önértékelésünket. A Shards inkább egy megosztott személyiségről szól, mintha az ember időnként a saját gonosz ikertestvére lenne. A Reason Deniedban az emberek kognitív torzítása a téma, hogy hogyan lehet olyan ideológiákba terelni őket, amelyeket nem is értenek. A Silenc Echoes egy dal valakiről, aki éppen elvesztette a hallását és dezorientációval, az elidegenedés érzésével küzd. A Fragments Of Psyche-ben a testen kívüli/halálközeli élményről van szó, és hogy mennyire valósak az érzések abban az állapotban. A Frailtyben az élet törékenysége a téma, hogy meg kell próbálnunk megragadni minden lehetőséget, hiszen oly sok mindenkit vesztettünk el túl korán.”
Úgy érzem, ha megkérdezem, melyik anyagotokat tartjátok a legmeghatározóbbnak a saját fejlődésetek szempontjából, ezt az albumot fogod mondani.
„Abszolút így van.”
Melyik a legkedvesebb Death-korszakod?
„Úgy vélem, a Scream Bloody Gore és a Leprosy igazán az én világom, egyrészt a nosztalgia miatt (tizenhárom évesen fedeztem fel ezeket az albumokat 1989-ben), másrészt mert úgy vélem, mindent tartalmaznak, amitől igazán nagyszerű a death metal mint stílus. De a banda minden korszakából sokat lehet tanulni és minden elismerést megérdemel az összes lemez, hiszen nem csak önmagukban piszok jók, de lehetőséget adtak más bandáknak, hogy merítsenek belőlük és építsenek rájuk.”
Azt gondolom nem árulod el, hogy melyik Death-album felé mentek tovább, de nekem van egy olyan érzésem, hogy a korai időkbe már nem kanyarodtok vissza…
„Nem, a korai lemezekkel végeztünk. Úgy értem, hogy amit csinálunk, az már eleve felesleges bizonyos szempontból, így aztán önmagunkat ismételni már végképp az lenne. Azt akarom, hogy ez egy vállalható zenei projekt maradjon. A következő lemez az Individual Thought Patternst veszi majd alapul – legalábbis egyelőre ez a terv.”
Azt a korai időszakot egyébként is lefedi a Left To Die zenekarotok, amivel ősszel hozzánk is ellátogattok majd. Hogyan kerültetek Gusszal a két veterán mellé?
„A Death egy nagy rajongója szervezett egy bulit Terry Butlerrel és James Murphyvel, hogy eljátszák a Spiritual Healing albumot, és ők minket kértek fel. A koncert alapján felmerült Rickben, hogy nem akarnánk-e ugyanezt megcsinálni a Leprosyval is. Hát persze, hogy akartuk!” (nevet)
Megkérdezhetem, hogy melyik projekt érdekesebb, ez vagy a Death To All?
„Ez sokkal izgalmasabb számomra, mert ez sokkal inkább zenekar, mintsem projekt, hiszen csupa zenekaros dolgot csinálunk – dalokat írunk, próbálunk, koncertezünk, lemezeket veszünk fel… A Death To All egy nagyszerű, ámde meglehetősen kaotikus élmény volt. De nem is volt igazán önmaga, amíg össze nem állt rendes bandává Maxszel, Bobbyval, Steve-vel és Gene-nel. (M. Phelps, B. Koelble, S. DiGiorgio, G. Hoglan.) És azok a srácok a tökélyre emelték az egészet, mindamellett kedves fickók. De én meg szeretek távlatokban gondolkozni, és a Death következő korszakain agyalni, mert ez egy egészen egyedi és szórakoztató zenei kihívás – elmerülni egy világban és aztán megírni a saját dolgaidat az alapján, amit tanultál. Számomra ez sokkal inkább szokatlan és érdekes feladat hosszabb távon, mint szimplán előadni egy-egy anyagot. Sokkal inkább a hallgatás/elemzés útján kapcsolódom a zenéhez, mintsem az előadáson keresztül. Ezenfelül szeretem az ebben rejlő veszélyt is, hiszen ha hibázunk, nemcsak önmagunkat és a támogatóinkat hagyjuk cserben, hanem a Death hagyatékát is, amit ünnepelni szándékoztunk. Egyszóval szeretem ezt a „fenébe, hogy a csodába fogjuk ezt megvalósítani” kényszert, amit felvállaltunk.”
Létezik még a floridai death metal színtér, vagy csak a túlélő legendák tartják életben?
„Nos, én Kaliforniában élek, úgyhogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, aki választ adhatna… Ahogy én látom, a színtér még létezik, de jelenleg tényleg csak a hagyatékból él. Úgy értem, az emberek elmennek a koncertekre és támogatják a bandákat, de nem igazán vannak újabb zenekarok. De tényleg nem élek ott, így ez korántsem biztos…”
A műfaj legnagyobbjaival játszottatok már, például az Obituaryval és a Cannibal Corpse-szal. Van olyan banda a színtéren, akikkel szívesen indulnál körútra a jövőben?
„Szeretném, ha előzenekarként több helyre eljutnánk a Gruesome-mal. Úgy gondolom, hogy újabb közönségréteget érhetünk el ezzel az új korszakunkkal, olyanokat, akiket nem annyira érdekelt az eddigi tevékenységünk. Jó lenne különböző stílusú turnékra bejutni – a death metalon túl thrash, black és progresszív zenekarokra gondolok. Tuti, hogy meg tudnánk nyerni magunknak néhány rajongót.” (nevet)
Hogyan látod a műfaj jövőjét, milyen szerepet szeretnétek benne betölteni?
„Úgy gondolom, hogy a stílus jövője sziklaszilárd, irgalmatlanul sok és remek death metal banda működik jelenleg, több is annál, hogy mindenkit szemmel tartsak. Bízom benne, hogy továbbra is releváns lemezeket tudunk kiadni, amelyek tiszteletben tartják a múltat és nem fulladnak unalomba és nem lesznek túlságosan nosztalgikusak. Szeretek beszélgetni a fiatalabb srácokkal a tapasztalataikról, a hatásaikról, arról, hogy ők hogyan állnak ehhez az egészhez ahhoz képest, ahogy én láttam a dolgokat tizenhat évesen, amikor 1992-ben elkezdtem ezt az egészet az Exhumeddel. Néha ők tanulnak tőlem, néha én tőlük, néha csak nevetünk egy jót.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
