Ha létezik olyan kategória, zsáner, nevezzük, ahogy akarjuk, hogy „posztrock”, akkor a bő húsz éve létező ír God Is An Astronaut ennek az eleven szobra, megtestesülése. Ez úgy értendő, hogy nem egy dobozba születtek, vagy kerültek bele, hanem a dobozt magát is ők gyártották: a dobozt, amit folyamatosan kinőnek, átalakítanak, újraalkotnak, minden alkalommal másként definiálnak. Vagyis e „doboz” nem is létezik. Őszintén szólva nem számoltam össze az írek lemezeit, nem tudom, az Embers pontosan hányadik album, de nem is lényeges, hiszen egy szakadatlanul formálódó alkotói együttesről van szó, akik mind hangzóanyagon, mind élőben megtestesítik azt a kreatív energiafolyamot, ami az igazán nagy és kivételes művészeket jellemzi.
A Kinsella-testvérpár zenekara a sorlemezek mellett ambient–átiratokat tartalmazó lemezt is készített (Somnia), koncertverzióban megjelent az All Is Violent, All Is Bright album, vagyis egy a hangzásán, művészi korpuszán folyamatosan dolgozó, azt eleven valóságként felfogó zenekarról van szó. Emellett rendkívül intenzív a munkatempójuk, majdnem minden évben kiadnak valamit. Én a diszkográfia minden darabját szeretem, de a 2018-as Epitaph különösen közel áll hozzám.
Embers címmel jelent meg ez év szeptemberében az új mű, s mondhatom, úgy szerves folytatása a God Is An Astronaut ki tudja még merre vezető pályafutásának, hogy minden egyes pillanatából érezzük: minden hang, ötlet, gitárdallam, basszuslüktetés, minden pulzáló ritmus mögött ott égett a múzsa csókja, az ihlet – ahogyan valamennyi korábbi lemezük esetében. Nagyon-nagyon szép zene az Embers. Minden ízében az. E sorok írásakor éppen a Heart Of Roots szól: egy zongorával, elégikus gitárokkal hangulatot építő, organikus hangulatváltásokkal tarkított dal, ami a legmélyebb húrokat pendíti meg. Csupa közhelyes dolgot lehetne írni arról, milyen érzéseket vált ki ez a jó 5 perces kompozíció, amelyek viszont ha nem mondatnak ki, csak megéli őket az ember, egyáltalán nem közhelyesek. Írásban sok komoly dolgot ki lehet fejezni, de nem mindent.
Torsten Kinsella gitáros/billentyűs és Niels Kinsella basszusgitáros kompozíciós készsége páratlan. Sok 21. századi és 21. századi felfogású zenekar él a megrészegítő lehetőséggel, hogy a korábbi évtizedek felhalmozódott (rock)zenei tapasztalatát válogatás nélkül alkalmazhatja, s ugyan a God Is An Astronaut is nagyon szélesen merít, az írek számára mindig a létrehozott tétel és a megvalósítandó hangulat tökéletessége a cél. Torsten nem azért játszik pl. slayeres riffet, mert megteheti, mondván ki tiltaná meg, hanem azért, mert az adott dalrészlethez erre van szükség. További lényeges tényező, hogy bármely zenei elem beiktatásáról lett légyen szó, vagy halljunk akár élesnek tetsző váltást, mindez a lehető legnagyobb természetességgel zajlik. Meg kell hallgatni a hátborzongató címadó tételt, tízperces remeket, ahol Lloyd Hanney dobos egészen félelmetes játékot mutat be Niels basszusgitárossal együtt; Torsten folyamatosan változó, hömpölyögve áradó gitárjaival csodás egységbe forrnak.
Ugyan azzal kezdtem, hogy a God Is An Astronaut a gyűjtőnéven posztrocknak nevezhető 21. századi jelenséghalmaz egyik megteremtője, egyáltalán nem kell őket semmivel felcímkézni, s ha az eddigi életmű nem lenne elég, hogy ne tegyük, az Embers tán minden korábbinál meggyőzőbb érv, hogy az írekben mekkora zenei potenciál rejlik. Potenciál, felgyülemlett lehetőség, ami azon nyomban aktuálissá, valósággá válik. Olyan zenei korpusszá, ami ugyanannyira szilárdan áll gránittalapzatán, amennyire cseppfolyós, folytonosan alakuló és formák miriádját képes bármely pillanatban felvenni. Kevés elevenebb, termékenyebb, lüktetőbb alkotóerőt lehetne említeni a God Is An Astronaut triójánál. Az Embers albumon ehhez a teremtő folyamathoz néhány vendég is csatlakozott, például Jo Quail csellista, akinek játékát több helyütt is élvezhetjük. Ilyen az egészen gyönyörű Realms.
Az év egyik legkimagaslóbb teljesítménye az Embers, egyben az írek diszkográfiájának is kiemelkedő produktuma.
