A Mourning Moon CD kézhezvételéig semmit sem tudtam a Final Gaspről. Kisvártatva kiderült, hogy a csapat amerikai, Boston városából való, és hatan vannak. A zene meghallgatása azonban minden adatnál többet mond. Nagy nevú kiadó, a Relapse szavazott bizalmat a csapatnak, azonban ez az információ sem mond sokat egy új előadó és anyaga értékeiről.

A Mourning Moon a szextett debütalbuma, mely, mihelyt megszólal, azonnal benyomások, impressziók, érzések, gondolatok áradatát indítja el a hallgatóban. 12 számot hallunk 37 percben, és az egész anyag nagyon masszív, monolitikus, homogén. Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor sem tudnék felidézni belőle egyetlen részletet sem: legyen az énektéma, riff, vagy bármely egyéb dalrészlet. Ez egy dark rockos anyag, amely mai hangszerelésben nyújtja azokat a a zenei elemeket, azt a világot, amelynek eredete a ’80-as évekbe nyúlik vissza. Azonban mindezt le is rövidíthetném ily módon: a Mourning Moon Killing Joke-kópia. Egy dolog a szeretet, a tisztelet, a másik az, ha az ifjú titánok anyaga túlzottan a nagy bálvány árnyékában hűsöl. A Final Gasp albumának minden eleme Killing Joke-os.

Jacob Murphy frontember hangja egy az egyben Jaz Coleman: az érdes, reszelős, mély hang maximálisan a Killing Joke nagy fazonját utánozza. Csak éppen Jaz nagy dallamai, énektémái hiányoznak. A Final Gasp zenéje is olyan, mint egy metalosabb hangszerelésű Killing Joke, de dalszerzésileg ez még eléggé az út első szakasza. A lendület, az energikusság, a fiatalos hevület, a tűz megvan, csak még nincs kellő figyelem, hogy csak a dudvát égessék le, a házat nem kellene felgyújtani. Ugyanakkor a témákhoz, a riffekhez, a konkrét szerzeményekhez is kellene még erősödni.

Kezdő lépésnek megteszi, és ugyan a hatos szigorúnak tűnhet, négy-öt hallgatás után sem maradt meg túl sok a lemezből.