A Fekete Zajról már minden jót leírt mindenki, aki járt ott, újra csak megerősíteni tudom: barátságos, emberi léptékű, a hegyekkel-erdőkkel körülvett, tóval-kacsákkal színesített helyszínnél hangulatosabb tán nincs is, a zenei felhozatal elképesztően változatos és izgalmas. És öt méterenként botlok régi jó ismerősökbe (vagy szerzek újakat). Öröm ott lenni.
De azért, híven a magam hagyományaihoz, megint csak nyomorult egy napra tudtam eljutni a Mátra ölében rejtező Sástóra, pedig az összes napon (ráadásul a 15. jubileum miatt most 5 napon!) lett volna mit nézni-hallgatni. De a Zajnak az is jellemzője, hogy tervezhetsz akárhogy, végül úgysem úgy alakul, és nem azért, mert borul a program (bár van olyan is).
Az Archaic a dimbes-dombos környezetben lévő Osztálykirándulás színpadon vezette elő frankó thrash metalját. A hangzás nekem nem állt össze: túl sok dob, jóval kevesebb minden más, de Erdélyi Petiék rifforientált zenéje így is adta. Klassz, hogy remek ízléssel keverik a kapkodósabb témákat a lassabb, húzós részekkel, és hogy az egészet ritkán látott lazasággal adják elő.
Az Unto Others a Fanyűvőnek nevezett nagyszínpadon még világosban kezdett, és az a legkevesebb, hogy nekik az nem áll jól. A koncert a sötétség lehulltával kezdett igazán működni, de nem csak a fénnyel volt gond. Eléggé egyszerű a zenéjük, de így élőben sokáig hiányzott belőle a lendület, a húzás, meg ha már nekem is feltűnik egy-egy hamisan énekelt sor, az már baj. Elképzelhetőnek tartom, hogy a portlandi négyes kissé túlturnézta magát, aminek persze vannak előnyei (a népszerűség növekedése), de el is lehet közben fáradni. De az sem kizárt, hogy ők ilyenek és kész, mozognak, zenélnek, de nem akarják élve felfalni a közönséget. Mégis inkább arra tippelek, hogy egyszerűen a keverés eltüntette a gitárokat, míg a dob nagyon elöl volt, és abból meg hiányzott a lendület, de ezt már írtam. Akárhogy is, idővel belelendültek ők is, mi is, és pl. a Jackie már ütött akkorát, mint lemezen. És amilyen felemás volt nekem a koncert, aztán a szálláson azért nem bírtam aludni, mert Unto Others nóták mentek a fejemben nonstop. Szóval ez a Sisters Of Mercy-hard rock keverék nagyon tud működni, s még az is lehet, hogy csak én nem voltam megfelelő hangulatban.
Más kérdés, hogy utána a Kilátó színpadon (a váltakozó színű fényekkel megvilágított kilátó lábánál, az erdőben) a Perihelion 10 másodperc alatt varázsolt el. Nehéz megmondani, hol van a határ belebambulós unalom és révület, monotónia és sodrás, erőltetett színpadi manírok és komolyan vehető kiállás (és így tovább) között – de Vasvári Gyuláék mindegyik esetben átlépik azt a határt a jobbik irányba. Ha érthető, amit mondani akarok. Ez a magával ragadó, érzelmekkel teli, de súlyos metal témákat sem nélkülöző post-rock nagyon könnyen át tud fordulni fárasztóba, művészkedő semmitmondásba, de nem a Perihelionnál. Ugyan kicsit elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban az utóbbi pár évben, és érzékeltem, hogy a korábbi lemezeknél jellemző behatárolás (valahol a VHK és a Thy Catafalque között) már csak nyomokban igaz, azonnal rá tudtam hangolódni erre a zenefolyamra, mely érdekes módon nagyon is jól tudott szólni azon a nem olyan egyszerű helyen. Örvénylő, szépséges, belefeledkezős koncert volt.
Az Enslaved is, hatványozva. A norvég legendák utóbbi jó pár lemeze nagyon eltalált (bár a régiek is), a múlt évi Heimdal meg még mindig lemegy nálam heti egyszer, pedig már vagy másfél éve megjelent. Utoljára ’99-ben a Fekete Lyukban láttam őket, és a mostoha körülmények között is átjött, hogy rendkívüli zenekar ez. De mindezekkel együtt sem számítottam arra, hogy a Zajon, a Fanyűvőn ilyen ésszel felfoghatatlan nagy koncertet adnak. Ugyan a hangcucc olyan brutál hangos volt, hogy utána képtelen voltam bármi egyébre, mint visszavezetni a szállásra, de közben olyan szépen és jól is szólt! Egyrészt teljes mértékben átjött a lemezeik fenségessége, mélysége, de a black metalos részek is teljes pompájukban, erőteljesen szóltak. A páratlanul gazdag, hibátlan életműből nyilván nem kerülhetett elő minden korszak, de pl. a ’94-es Frostról két dalt is kaptunk (Gylfaginning, Svarte Vidder), a zárásul játszott Isa is gyönyörű volt, meg mindegyik (a Ruun pl. ebben a koncertverzióban kajakra elment volna Alice In Chains-nek). De a csúcspont a Congelia volt. Van, hogy egy daltól kiráz a hideg, de hogy tetőtől talpig borzongjál… Ilyen ereje talán csak a halálhoz kapcsolódó tibeti buddhista ceremoniális zenéknek, meg még a Neurosis és a Dead Can Dance egyes szerzeményeinek van. Hiába, hogy lemezen is megrázó ez a dal (ahogy a Heimdalról elővett címadó, a Forest Dweller és a Kingdom is, meg tényleg mind, amit játszottak), de erre az élményre végképp nem voltam felkészülve.
És mindeközben a színpadon egy szemlátomást veterán, mégis ereje teljében lévő zenekar játszott. Grutle Kjellson basszer-énekes volt a fő frontember, de a tiszta ének főleg a hátsó sorból, Iver Sandøy dobostól és Håkon Vinje billentyűstől jött. Az idős sziklának kinéző Ivar Bjørnson is besegített néha némi vokállal, erre egyedül Arve „Ice Dale” Isdal gitáros nem vállalkozott, aki cserébe amúgy Ted Nugent módra hozta a félmeztelen-szélesterpeszes-gitárhőspózolós figurát meg a zseniális témákat.
Ezt a koncertet mindenkinek látnia kellett volna, aki metalosnak vallja magát. Ezzel szemben relatíve szellősen voltunk a Zaj ezen napján. Meglehet, a hőség volt az oka a ritkásabb érdeklődésnek, meg a hosszú hétvége, meg hogy valójában ez a fesztivál még teltházkor is rétegzenékkel van tele – vagy valami más. Akárhogy is, a Fekete Zaj fesztivál simán az egyik legjobb dolog, ami ebben az országban van.
