Aki most nekilátott elolvasni a cikket, annak nyilván mond valamit ennek a kaliforniai thrash bandának a neve, tehát nem kell onnan kezdenem, hogy a csapatot 1987-ben öt latin srác alapította. A thrash fénykorában az Evildead két teljes albumot adott ki, a klasszikus Annihilation of Civilization-t és a The Underworld-öt, amit egy koncertlemez követett, hogy teljesüljenek a szerződésben foglaltak a német Steamhammerrel. Ezt követően volt egy kis tagcsere, egy kis kiadókeresés, elkészült a spanyol nyelvű nótákat tartalmazó Terror demó, majd a banda maradéka felvette a Terror nevet és spanyolul nyomta tovább, azaz az Evildead ’95-ben megszűnt létezni. A Terror még megért 3 évet. Újabb 10 év múlva történt egy részleges reunion, ami pár évig tartott mindösszesen. A 2016-ban történt újabb újraalakulás egy olyan spéci klasszikus felállást hozott, amelyben mindenki része volt a banda első lépéseinél, de ebben a formában lemezen soha nem játszottak együtt. Egészen 2020-ig, amikor a boltokba került a United $tates of Ⓐnarchy című haramadik Evildead sorlemez, ismét a Steamhammernél. Az album egy oldschool thrash bandát mutat, ami úgy játszik, úgy szól és olyan borítóba teszi a lemezét, mint a ’80-as évek végén. Icipicit más ez a régisuli mint annak idején, amikor – tetszik-nem tetszik – Nuclear Assault, Vio-lence, Sacred Reich, stb. stb. hatásokkal nyomta a banda. Napjainkra megérett a csapat muzsikája, úgy tudtak visszanyúlni korai önmagukhoz, hogy azt ragadták üstökön, ami a sajátjuk. Sokkal inkább Evildead-nek gondolom ezt a muzsikát, mint a klasszikus albumokat – semmit el nem véve vagy vitatva tőlük természetesen. A Toxic Grace ugyanazon a vonalon nyomul tovább, amin az U$Ⓐ, de ezt a korongot egy icipicit véleményesnek érzem. Most harmadszor pörgetem és nem akar igazán meggyőzni. Vannak méregerős témák és példás szólók, mint az Evildead-esszencia Reverie-ben, a „nyúlkálós“ riffekkel készült Subjugated Souls-ban vagy az anyag végére biggyesztett Bay Area Klasszik Fear Porn-ban, de egészben, nótaként bizonyítani számomra egyetlen tétel sem tudott, még a két kislemezes dal, a Bathe in Fire és a Raising Fresh Hell sem – bár utóbbi azért elég közel állt hozzá, csak itt is elvitte a pontot a nem túl huszáros, mondhatni egysíkú énektéma. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy rossz album ez, csak valami nem stimmel, nem akar összeállni még a kép. Lehet többet vártam. Nyolcast viszont nem volt szívem adni…