Kiadó: Supergoat Wreck-Whordes / Írta: Kánya Ferenc / 7

Ismerős szavak a formáció nevében – magyar, mégis talán ismeretlen név ez, ahogy mi mondjuk vagy írjuk: Nádasdy Erzsébet. Minden idők egyik legközismertebb vagy leghírhedtebb magyarjáról van szó pedig: a horrorfilmekbe illő rémtettekkel vádolt, majd haláláig saját kastélyában befalazott Báthory Erzsébetről. Asszonynevén talán nálunk is kevesebben ismerik.

Báthory Erzsébet egyébként idén pont 410 éve hunyt el Csejte várában. Az évforduló egy évtizede volt szép kerek, de a 410 is emlékezetes szám: egyes források szerint Báthory Erzsébet pontosan ennyi fiatal nőt kínzott és ölt meg. Mások szerint ez a szám hatszáz vagy akár hatszázötven is lehetett, a perirataiban azonban „csupán“ 80 rendbeli gyilkossággal vádolták, hivatalos vádat viszont nemesasszonyként nem emelhettek ellene. A Csejtei Rémként vagy Vérgrófnőként is emlegetett Báthory Erzsébet legendája igen mély hatást gyakorolt a metalzenei szcénára. Hogy ennek csak a felszínét kapargassam meg: ott van ugyebár a Venom Countess Bathory nótája a Black Metal albumon, de Quorthon is megemlékezett róla az Under the Sign lemez Woman of Dark Desires dalában, sőt, alapvetően ugye a grófnő családneve után nevezte el kultikus csapatát is, a Cradle of Filth pedig a Cruelty and the Beast képében egy egész kötetet szánt Báthory Erzsébet életének, míg egy Erzsébet nevű spanyol szimfonikus black metal banda egy teljes koncepciót épített a legendára – pont a nyáron jelent meg Six Hundred and Fifty (itt a 650, ugye) című, egyébként közel kiváló második lemezük, rajta egy magyar nyelvű zárótétel, a Sírfelirat.

A latin nyelvterületen valamiért különösen népszerű Erzsébet grófnőnk. A fenti, meg sok egyéb példa mellett itt van ez a szóban forgó portugál one-man-army, amely asszonynevén nevezi meg őt. A titokzatos egyszemélyes black metal projektről mindössze annyit tudni, hogy az egykori Firstborn Evil gitáros, Melkor van mögötte, aki otthon olyan, mint nálunk mondjuk Márkó Zoli: folyamatosan stúdióprojekteken dolgozik, általában egyedül és legtöbbször határozott műfaji keretek között. Idén hat (ismétlem: 6, azaz hat) teljes lemezt vett fel és adott ki, ezek mind az ősz folyamán, szeptember-október-november során jelentek meg. A két preferált műfaj a melodic black metal és a doom-death, de akad egy szimfonikus black-death album is, viszont ne képzeljünk e mögé akkora zenei spektrumot, mint amit mondjuk a Forlorn, a Hamferd és az Emperor lefed. Ilyenkor nem szoktam érteni, hogy akkor miért ez a dömping, miért kell ennyi vasat a tűzben tartani? Ilyen mennyiségű termelés mellett a minőség kérdése sokadrendű dologgá válik, ne mondja senki, hogy nem. Legyen kevesebb vas, de azok izzanak úgy, ahogy kell, nem is kell annyiszor betenni-kivenni-kalapálni őket.

No, itt forduljunk is rá végre a tárgyra! A Bloodbound Desires album bő negyven perce hét tételben helyez bele minket a legendába, az elsőtől az utolsó gyilkosságig. Talán önmagában nem is találtam volna érdekesnek ezt az anyagot, ha valamilyen klasszikus káosz-black metal banda játszaná, talán még akkor sem, ha ez a banda Nádasdy Erzsébet nevét viseli. Lehet akkor sem, ha magyar. Itt annyival van többről szó, hogy a sötét clochè alatt korai Mercyful Fate és demókorszakos Hell köré göngyölt norvég vonalas black metalt találunk à la Darkthrone & Gorgoroth, ízléses szeletekben tányérra helyezve, szépen bemutatott textúrákkal, vérvörös narsharabbal leöntve és begóniaszirmokkal díszítve – azaz teátrális, dramatizált, relatíve több vokális szereplős fekete fém sok-sok Blake-re vagy Byronra hajazó magas irodalmi szöveggel, némi melódiával és helyenként szépen színező billentyűkkel. Becsülettel megkomponált darab. Lehet profán dolog egy black metal-relatív anyag esetében a hangzás kérdéskörét feszegetni, de egy arányosabb, áttekinthetőbb, esetleg dinamikusabb megszólalás határozottan előnyére válna a Bloodbound Desiresnek, az pedig már csak hab lenne a tortán, ha a gitárszólókat nem zárták volna ki a kastély falain kívülre. Nyilván elfogadom, az alkotó szándéka az volt, hogy létrehozza azt, amit végül hallhatunk. Tehát nem azt várnám el, hogy Melkor tegyen a muzsikájába egy kazal billentyűt, egy szólógitárost, egy énekesnőt, meg fújjon bele annyi atmoszférát, hogy szétrobbanjanak az artériái annak, aki hallgatja. Nem. Egészen egyszerűen csak a keverésre kellett volna érzésem szerint picit jobban odafigyelni, hiszen ha a gitár és a dob nem uralná le a teljes hangzásképet, ha megjelenhetne a basszus, ha a front ének kicsit hátrébb lenne a mixben, a szinti és a hozzáadott éneksávok meg kicsit több teret kapnának, attól még nem sérülne az alkotói szabadság, de egy nagyobb kedvvel fogyasztható zenei anyagot kapnánk. Mindettől függetlenül, ha bírod a tematikus, „csináld magad“ black metalt, hallgasd meg! Lehet nem lesz folytatása, legalábbis nem tudom, mit lehetne még kihozni a sztoriból…

–