Enforcer, az Olof Wikstrand vezette svéd heavy metal banda több mint egy évtized után végre visszatért Magyarországra. A március 7-én adott, lehengerlő energiájú budapesti koncertjük előtt lehetőségünk volt Oloffal beszélgetni a várva várt visszatérésükről, a Nostalgia című legújabb albumukról és az elmúlt 10 év kihívásairól.

Szöveg: Kiss Daniella · Fotó: Alex Phillips, kiadói archívum

–

Legutóbb 2014-ben játszottatok itt. Milyen érzés visszatérni Budapestre?

„Nagyszerű! Úgy emlékszem, hogy Magyarországon elég jó a színtér. Korábban csak egyszer játszottunk itt, de nagyon jó emlékeim vannak róla – hangos és vad buli volt. Többször is próbáltam elérni, hogy visszatérjünk és fellépjünk itt különböző turnék során, de valamiért ez eddig nem jött össze. Most viszont sikerült és jó az időzítés is. Úgy érzem, most jobban szólunk, mint valaha, szóval nagyon örülök, hogy újra itt vagyunk.”

Szerinted miben változott a banda leginkább a legutóbbi budapesti fellépésetek óta?

„Talán a legnagyobb különbség az, hogy tíz éve még egy új zenekarnak számítottunk. Akkoriban kicsit nagyobb volt körülöttünk a felhajtás, de mostanra egy stabil zenekar lettünk és ez jó érzés. Az elmúlt pár évben minden koncertünk nagyszerű volt, nagyon rég nem volt rossz fellépésünk. Ahogy említettem, szerintem most jobban szólunk és jobban is nézünk ki, mint valaha. Az elmúlt tíz évben több ezer koncertet adtunk, úgyhogy egyértelműen sokat fejlődtünk.”

Vannak bandák, akik minden albumukkal újra feltalálják magukat, míg mások inkább a saját hangzásukat csiszolják tovább. Hová sorolnád a Nostalgia című legutóbbi albumotokat?

„Mindig az egyensúlyt kell megtalálni aközött, hogy valami újat alkossunk és hogy inspiráltak maradjunk anélkül, hogy közhelyessé válnánk vagy ismételnénk önmagunkat. Szerintem az új lemezen sikerült ezt jól eltalálni. Nem akartam tudatosan úgy megközelíteni ezt az albumot, hogy valami újat kell csinálnom. Az ötödik albumunkon kísérleteztünk pár dologgal – volt, ami jól sikerült, volt, ami nem annyira. De ezen a lemezen egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobb dalokat írjam meg. Ha a számok jók, akkor minden működik. A dalírás a legfontosabb. A hangzás egy másik kérdés, de ott inkább arra törekedtem, hogy leegyszerűsítsem a dolgokat – inkább elhagytam a felesleges elemeket, ahelyett, hogy hosszú, epikus számokat írtam volna. Ez volt a fő megközelítés.”

Mi ihlette leginkább ennek az albumnak a zenéjét és szövegét?

„A szövegek terén nem is tudom… Őszintén szólva nem nagyon érdekel más zenekarok dalszövege. Próbálok nem azokból meríteni, mert az könnyen közhelyessé válhat. Nálam a szövegek inkább természetesen alakulnak ki. Ha felveszek egy demót és egy adott kifejezés jól hangzik, akkor megtartom. Lehet, hogy valami papíron jól mutat, de ha énekelve nem működik, akkor nem fogom erőltetni.

Zeneileg minden inspirál, ami közhelyes válasznak tűnhet, de igaz. Még azok a zenék is, amiket utálok, hatással lehetnek rám. Lehet, hogy egy boltban meghallok egy popdalt, amit ki nem állhatok, de van benne egy dallamrészlet, ami megmarad bennem és később felhasználom.Végső soron minden a zenéről szól. Őszintén szólva mostanában a metalzene nem is inspirál igazán. Ennél az albumnál sokat hallgattam más műfajokat, például a Journey-t. Sok mindent tanultam tőlük a dalok felépítéséről, arról, hogyan kell egy számot jól strukturálni ahelyett, hogy csak egymásra dobálnánk a részeket.”

Volt valami, amit a Nostalgia albumon mindenképp meg szerettél volna valósítani, de korábbi lemezeken nem sikerült?

„Nem igazán. Ez az album teljesen természetesen született meg. Talán ez volt a legsimábban elkészült lemezünk eddig, szinte magától íródott. Voltak olyan albumaink, amiket nehezebb volt összerakni, vagy időnként erőltetettnek is éreztük a folyamatot. De ez most nagyon könnyen összeállt.”

.

Az Enforcer mindig is a klasszikus heavy és speed metal zászlóvivője volt. Mi vonzott eredetileg ehhez a stílushoz és mi tartja benned a szenvedélyt ma is?

„Szerintem a hitelesség keresése. Olyan zenekarokkal kezdődött, mint a Saxon és az Iron Maiden, amelyek gyerekkorom óta jelen voltak. 1986-ban születtem, tehát a ’90-es évek elején nőttem fel, amikor a metal még mainstream volt. Innen indult minden. Tinédzserként sok extrém metalt hallgattam, például black metalt, de aztán egyre inkább elkezdtem keresni a gyökereket. Nem új bandákat kerestem, hanem azt, hogy honnan ered a zene, amit szeretek. A black metalból eljutottam a thrash metalhoz, majd a klasszikus heavy metalhoz. Mindig is szerettem felfedezni, hogy mi van egy adott műfaj mögött. Így találtam meg azt az eredetiséget a heavy metalban, ami akkoriban még új és határtalan volt. Ma, ha thrash vagy death metalt írsz, egy adott műfaji keretbe vagy zárva. De régen a Black Sabbath is csak egy rockbanda volt, akik véletlenül megteremtették a heavy metalt, mivel nem szabtak korlátokat a zenéjüknek. Én is ezt a szemléletet akarom követni: nem hagyom, hogy műfaji korlátok határozzák meg a zenémet.”

Érezted valaha a késztetést, hogy más műfajokkal is kísérletezz?

„Egy kicsit, de nem igazán így látom a dolgot. A stílus vagy műfaj inkább csak a ’máza’ egy dalnak. Ugyanazt a dalt elő lehet adni szintetizátorokkal és dobgépekkel és máris egy szintipop szám lesz belőle. Ha viszont gitárokkal és kemény dobokkal játszod, akkor metal lesz, de maga a dal ugyanaz marad. Számomra a műfaj inkább a produkcióról és a tálalásról szól, nem a dal alapvető lényegéről. A végén minden ugyanúgy zene.”

Akár a stúdióban, akár a színpadon, az Enforcer mindig is energikus előadásairól volt ismert. Szerinted mitől lesz igazán jó egy élő show?

„Mindig úgy gondolok egy koncertre, mint egy közös élményre a közönséggel, nem csak egy előadásra, ahol mi játszunk, ők pedig néznek. Szeretném, ha mindenki, aki eljön egy fellépésünkre, részese lenne az élménynek és létrejönne egy energiaáramlás a két oldal között. Az a cél, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön. A legjobb koncertek azok, amikor ez tényleg működik.”

Az évek során erős nemzetközi rajongótábort építettetek ki. Szerinted mi volt Enforcer sikerének kulcsa abban, hogy világszerte elérjétek a rajongókat?

„A turnézás nagy szerepet játszott ebben, de leginkább az, hogy mi voltunk az elsők – és sokáig az egyetlenek – akik abban az időben hagyományos heavy metalt játszottak. Amikor 2005-ben elkezdtük, nem létezett más hasonló zenekar. Kezdetben death metal fesztiválokon játszottunk, mert egyszerűen nem volt színtere annak, amit csináltunk. Idővel viszont egy teljes globális színteret segítettünk felépíteni a semmiből. Kis klubkoncertekkel kezdtük és amit csináltunk, az végül a tradicionális heavy metal új hullámának részévé vált. Az internetet is sokat használtuk a rajongók elérésére. Ma már szinte minden országban van stabil közönségünk, még ha kevesen is, de tényleg mindenhol vannak rajongóink.”

Régóta a színtéren vagytok. Mi a legnagyobb különbség a metaliparban ma ahhoz képest, amikor kezdtétek?

„2005 óta a legnagyobb változás a retró hullám megjelenése volt. A mi generációnkból – a ’80-as és ’90-es években születettek közül – sokan alakítottak fél-sikeres retró zenekarokat, legyen szó thrashről, heavy metalról vagy akár goth rockról. Ez volt a színtér legnagyobb fejleménye. 2005-ben ez még nem igazán létezett, de mi és egy csomó thrash banda segítettünk ezt megteremteni. Ami a mainstream rockot illeti, fogalmam sincs, mi történik ott. Számomra az underground színtér és annak kultúrája az, ami igazán számít.”

Mi volt a legnagyobb kihívás a pályafutásotok során?

„A legnagyobb kihívás a folyamatos növekedés. Nagy sikereket értünk el – erős lemez- és jegyeladások, valamint streamingszámok –, de nehéz betörni a mainstream rock- és metalvilágba. Hiába teljesítünk jól, nagyon nehéz bejutni a nagy, nem underground rock- és metalfesztiválokra, illetve csatlakozni komolyabb turnékhoz előzenekarként. Minden, amit csinálunk, a saját közönségünknek szóló headliner koncertekből áll. De egy ponton túl új embereket kell elérni ahhoz, hogy tovább növekedjünk. A rajongók mindig lemorzsolódnak—találnak új műfajokat, munkát kapnak, párkapcsolatba lépnek és továbblépnek. Folyamatosan új rajongókat kell szerezni és ez a legnagyobb kihívás. Ha nem sikerül, egy nap már senki sem fog eljönni a koncertjeinkre vagy hallgatni a zenénket.”

Ha visszamehetnél az időben és tanácsot adhatnál magadnak az Enforcer indulásakor, mit mondanál?

„Azt mondanám, hogy légy alázatosabb és ne pazarold el a lehetőségeket az ivás és a szórakozás miatt. A kezdetekben nagyon bulizós banda voltunk – bizonyos mértékig még most is azok vagyunk. De akkoriban rengeteg lehetőséget szalasztottunk el azzal, hogy próbáltunk megfelelni minden rock ’n’ roll mítosznak ahelyett, hogy profi módon viselkedtünk volna. Nagyon élveztük, de meg kellett találni az egyensúlyt. Szerintem mostanra sikerült is. Még mindig tudunk bulizni, de közben profik maradunk.

Például 2010-ben az Airbourne-nal turnéztunk hatalmas arénákban, de pocsékul játszottunk, mert mindig részegek voltunk. A húszas éveink elején jártunk és azt hittük ez így normális. Nem tudtuk kontrollálni magunkat és minden este borzalmasan szóltunk. Teljes cirkusz volt. Ugyanez történt a nagyobb fesztiválokon is az elején – friss zenekarként fantasztikus lehetőségeket kaptunk, de nem tudtam rendesen énekelni mert a fellépés előtt lenyomtunk tíz sört meg végigbuliztam az előző estét. Ez mára teljesen megváltozott. Amikor fiatal vagy és hirtelen turnézni kezdesz, óriási figyelmet kapsz, amiben könnyű elveszni. Időbe telik, mire megtanulod, hogyan kell ezt megfelelően kezelni.”

Mi vár rátok a turné után? Dolgoztok új zenén vagy vannak terveitek a jövőre nézve?

„Idén a fő célunk, hogy újra megerősítsük magunkat az Egyesült Államokban. Két amerikai turnénk is lesz, plusz egy fesztivál ott, szóval sok minden fog történni az Államokban. Emellett 10-12 európai fesztiválon is játszunk majd nyáron. Valamikor szeretnénk egy új albumot is felvenni, de nagyon nehéz időt találni rá, mert egy lemez elkészítése rengeteg időt vesz igénybe. Ráadásul a zenekar fele Stockholmban él, a másik fele Austinban, Texasban, szóval eléggé szét vagyunk szóródva.”

Szoktatok turné alatt dalokat írni vagy ez nem a ti módszeretek?

„Általában nem írunk turnézás közben, mert fontos, hogy jól érezzük magunkat. Nem tudtam volna ezt az elmúlt 20 évben csinálni, ha kivenném belőle a szórakozást. A turnézás legjobb része az, hogy emberekkel lógsz, új barátokat szerzel és új helyeket fedezel fel. Ezek a dolgok általában bulizás közben történnek. Láttam már olyan bandákat, akik teljesen kiiktatták ezt a részét és ez számomra szörnyűnek tűnt. Hideg kisbuszban ücsörögni, korán lefeküdni aludni – ez nem nekem való. Imádom ezt az életstílust és minden turnén elképesztően jól érzem magam. Ha rajtam múlna, 360 napot turnéznék egy évben. Már annyira hozzászoktam ehhez az élethez, hogy számomra ez a normális.

Bár voltak időszakok, amikor úgy éreztük, hogy nem tudjuk ezt örökké csinálni. De aztán, amikor újra színpadra léptünk, mindig eszünkbe jutott, miért csináljuk ezt. 2017-ben közel álltunk a feloszláshoz, de egy ponton megváltoztattuk a szemléletünket. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna, »nekünk kell lennünk a világ legnagyobb bandájának«, elfogadtuk, hogy nem leszünk azok és egyszerűen azért zenélünk, mert szeretjük. Ez mindent megváltoztatott. Most már csak az számít, hogy élvezzük minden pillanatát és ez óriási különbséget jelent.” 

–

(Az interjú eredetileg a 2025. áprilisi digitális különszámunkban jelent meg.)

Havi Metal – A Jó, a Rossz és a Csúf (Alex Skolnick) – Udo Dirkschneider – Omen – De Facto – In The Woods… – Liv Kristine – Hangpróba – Sokkoló Korongok/Extra – Epica – Eluveitie – Crownshift – Bigfoot Preston – Odion – Dynazty – Enforcer – Élő Fém (Enforcer, Tribulation, Airbourne, Rivers Of Nihil, Godsmack) – Alien Weaponry – Continoom – Deathless Legacy – Médiaradar – Old School – Koncertmenü