(szöveg és fotó: Gáti Viktor és Uzseka Norbert)
Huszonegyedik(!) alkalommal került megrendezésre a Stagediving Fesztivál, amelynek eredetileg két vezéralakja volt, a Cadaveres és a Watch My Dying zenekarok, ám előbbi egy ideje már beszüntette aktivitását. A WMD viszont még magasabb fokozatba kapcsolt: amellett, hogy ismét kilenc remek banda (és saját maguk) fellépésének oroszlánrészét vállalták magukra, egy friss nagylemez, az Egyenes kerülő bemutatójával, valamint húszéves klasszikus albumuk, a Klausztrofónia CD és vinyl újrakiadásával készültek. (G.V.)
Az esztergomi-solymári MWS nyitotta a fesztivált a Dürer Kert kistermében. Old school arcok tolták az old school thrasht, némi hardcore-ral vegyítve, és működött is a lendületes, aprító muzsika.
A Beerzebub pedig a nagyterem első fellépője volt. A mosonmagyaróvári csapat brutálisan kormánykritikus szövegekkel adja elő metal-hardcore-rap mixét. Zeneileg nincsenek nagy megfejtések, egyszerű, de ütős a legtöbb téma, és viszi a hátán a szövegi részt, ami hol rapes szavalás, hol metalos üvöltés-hörgés, hol pedig dallamosabb ének útján jelenik meg. A maszkban éneklő Bogyó Ádám mostanában amiatt került be a hírekbe, hogy ő lesz a Downset nevű kultikus amerikai rap metal csapat énekese a nyári turnén. Hát a Dürerben mutatott teljesítménye alapján meg is értem, hogy miért őt kérték fel. Még a maszk elidegenítő hatása mellett is totál vitte magával a közönséget. Meg többször is lejött közénk, némi szörfözést is bevállalt, nem kímélte magát. Ritka forró hangulatú buli volt, na. Az est egyik legmegindítóbb pillanatához pedig az adta az alapot, hogy Ádámék felajánlották egy kezdő zenésznek, rászorulónak a basszusgitárt, amelyikkel a legutóbbi anyagukat feljátszották, és ennek átadása a koncert vége felé történt meg. Underground szellemiségből, példamutatásból jeles. (U.N.)
Elsőként a nemrégiben újra magasabb fokozatra kapcsolt Slytract műsorába pillantottam bele. A Melegh B. Gábor énekes/gitáros vezette death/thrash gépezet két bivalyerős lemezt szállított le még 2008-ban és 2011-ben. A csapat soraiban a Lazarusból tovább állt Prepelicza Zoltánt találjuk basszer poszton, aki a 2023-as Exodus Unleashed kislemez felvételén is közreműködött. Nem volt különösebb gond a négyes előadásával, habár láttam már őket feszesebben játszani, illetőleg a kisterem hangtechnikája sem pártfogolta őket teljes mértékben.
A Watch My Dying tavaly valamikor tizenegy óra magasságában kezdett, ami meglehetősen fájdalmas volt számomra, így nagyon megörültem, hogy ez alkalommal kisgyerekes apuka barát időpontban indult az egyórás móka. Méghozzá a tavalyi év nagy dobása, a dicsőséges visszatérést jelentő Egyenes kerülő album blokkjával, amiből nem maradhatott ki az emblematikus Napköszörű, a 2024 (számomra) egyik legjobb dalának számító Fedetlen lépés és a csodás női énekkel ékesített Utolsó fejezet sem. Utóbbit most a Thy Catafalque-ból is ismert Dudás Ivett adta elő, a lemezen hallható Ritzel Ani a közelgő gyermekáldás miatt nem tudott fellépni. Kötelező volt a felülmúlhatatlan Carbon és a Klausztrofónia lemez további húzódalai közül (melyik nem az?) a Nicht Vor Dem Kind – melyben a Nest Of Plagues énekes/basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt, mintegy pontot téve a két zenekar között hónapok óta tartó webes kommentháborúnak álcázott ökörködés végére. A Moebius és a Fényérzékeny remekbe szabott címadói – utóbbi különösen lehengerlő volt – mellett felcsendült pár ritkaság is, például a disco freak Harmatátkozó a 4.1 EP-ről.
A nagyterem megszólalása az elején még nem volt százas, aztán fokozatosan letisztult a sound. Aminek pedig különösen örülhettünk, az a pazar háttérvetítés, amely kiadványok szerint, tematikusan váltakozó, nagyszerű animációkból állt, köztük néhány furcsasággal, mint a pályatársak „furán” írt nevei (pl. Sear Bliss, Cadaveres de Tortugas). Sokat tett hozzá az amúgy is egyedi WMD-élményhez, és eszembe jutott, milyen kár, hogy a Klausztrofónia 20 koncerten nem került sor hasonló attrakcióra. Összességében egy roppant erős előadás volt ez, alig várom a folytatást!
Az Orient Fall műsorába szintén csak egy rövid időre tudtam belefülelni. A 2015-ös Franctals nagylemezzel repülőrajtot vett arcok körül aztán némiképp csendesedett a pörgés, de azóta is rendszeresen jelentkeznek egy-egy dallal, továbbra is az elektronikával színezett deathcore/metalcore területén belül haladva. Ez alkalommal is megvolt a stílushoz igazodó lendület, amely számomra a szaxofon sampleres átvezetéssel rendelkező nótánál csúcsosodott ki, ugyanakkor a megszokott hangzás még mindig nem tért vissza a helyiségbe.
A főzenekari idősávban fellépett Petofi zenéjével többször próbáltam barátságot kötni az elmúlt 6-7 évben, ám igazán csak nemrégiben, a 2023-as, szépséges borítóval ellátott Levelek a föld alól EP-vel tört meg a jég. A csapat zenéjének dinamikája, szövevényessége, szenvedélyessége, a jó értelemben véve költői dalszövegek eddig is imponálók voltak, de valahogy nem állt össze a dolog. Az említett dalcsokron azonban sikerült olyan irányba mozdulnia a kvintettnek, amely ellenállhatatlan késztetést ébresztett bennem, hogy ezúttal megtekintsem a zenekart.
A metalcore, poszthardcore, screamo hatásokból (is) építkező, mind karakteresebb zene a gitárhangzás ismételt finomodásával és a több, jobb, kidolgozottabb tiszta énektéma révén élőben szintúgy meggyőző volt, még úgy is, hogy betegség miatt basszusgitár nélkül volt kénytelen kiállni a brigád. Elfogott egy olyan furcsa érzés, mi szerint nem hiányoztak a mélyek – nem mintha nem lett volna rá szükség, hanem mert úgy szólt a banda, hogy a fejemben felcsendült a bőgő is, pedig nem állíthatom, hogy kívülről fújok minden hangot. Ez az élmény valószínűleg főképp a színpadi teljesítményt és a dalszerzést dicséri.
A bőgősből frontemberré előlépett Pór Péter egyszerre energiától feszülő és alázatos, down-to-earth karizmája egészen magával ragadó volt számomra, mint ahogy a teljes tagságon látszott, mennyire alárendelnek mindent a zenének és a mondanivalónak. Cseppet sem volt meglepő, hogy tekintélyes számú Petofi-pólós gyűlt össze a színpad előtt, s számos alkalommal bevadultak a dalokra – és nem csak ők. Az ötven perces produkció tetőpontjai közé tartozott a posztrock/noise témázgatással erősített Vigasztestek és a Peti előadásában még ütősebb Az idő esete az Árnyunk az égbolt középlemezről, a legújabb dalcsokorból pedig az eddigi legjobb énekdallamokat hozó Komorebi, amely akár hosszabb távon a zenekar egyik nagy himnusza lehet.
Még felocsúdóban voltam, de sietnem kellett, hogy elcsípjem az Archaicot. A nagyjából két évtizede aktív, hazánk egyik legmegbízhatóbb, egyben legkarakteresebb thrash metal alakulata mondhatni papírforma szerint teljesített: a végre magára talált megszólalás közepette prezentálták masszív dalaikat, melyekben az Exodust és hasonló nagyságokat eszembe juttató nagykönyvi csépelések és vad riffelések mellett a csaknem Pantera/COC szinten ízes groove-oknak, éneknek és változatos szólóknak éppúgy megvan a helye, mint a baljós pengetéseknek, féktelen üvöltéseknek és az elvetemült blast beateknek. Kevés ideig tudtam élvezni az egyébként sem maratoni show-t, amit egyszer egy hosszabb sztorizás, máskor egy ott és akkor szintén indokolatlannak tűnő zenekari bemutatás szakított meg (nem tudom, ennek mennyire van hagyománya a bandánál, vagy más volt az oka), amelyet nem is hallgattam meg végül. Mindenesetre, igazán várom a 2022-ben megjelent, kiváló The Endgame Protocol album mielőbbi folytatását!
Az este folyamán utolsóként a Heedless Elegance bulijára ugrottam be. Lényegében a tavaly tapasztaltak voltak érvényesek most is: döbbenetes színpadi jelenlét, lenyűgöző fények, bitang jó sound, és olyan modern metalcore dalok, amelyek látszólag leszedik a gyanútlanok fejét, de meglátásom szerint nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Ahogy előző évben írtam, értem a koncepciót és a szándékot, de továbbra is úgy érzem, nem nekem szólnak, valamint ezen a ponton esélyes, hogy a fejlődés korábbi tempója sem garantált. De ne legyen igazam.
A 2024 egyik legerősebb hazai modern metal lemezét elkészítő, emellett egyik nagy kedvencem, az Orphaned Land turnéján bizonyított Nest Of Plagues és a szintúgy egy komoly albumot villantott, feltörekvő Auraleak koncertjére már nem jutott időm-erőm, de biztosra veszem, hogy ők is nagyban hozzátettek ehhez a kivételesen tartalmas és sokszínű eseményhez. Csak így tovább, Stagediving, még kétszer ennyit! (G.V.)
További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.920610126720029&type=3
