Szöveg: Milán Péter – Fotó: Szabó Miklós

Egy death metal és két black: három különféle hangzás és megközelítés. A vaskosság szintjét kellő megalapozottsággal fektette le az Államokból érkezett Mortiferum kvartettje. A négyes death metalja doomos riffekkel terheltetik meg, s a formáció a műfaj azon 21. századi csapatai közé tartozik, amelyek a nagy elődök – Autopsy, Incantation, Morbid Angel, Asphyx, Bolt Thrower stb. – anyagain edződtek, s az alapanyagot a maguk képére próbálják gyúrni. Örvendetes volt tapasztalni, hogy a hangzás majdnem tökéletesnek bizonyult: minden szépen, tisztán szólt, a gitárok brutálisan dörögtek, de a két ritmushangszer is megkapta a maga felségterületét. Akárcsak Max Bowman gitáros/énekes mélyről felböffenő hörgése. A másodgitárosi posztot Vince B. töltötte be, aki súlyos hangzások terén (black, death, doom) számos csapatban bizonyított: Anhedonist, Aldebaran, Black Witchery, Sempiternal Dusk stb. Jól játszottak, az eddig megjelent két album (Disgorged From Psychotic Depths – 2019, Preserved In Torment – 2021) számos földbe döngölő tétele elhangzott, s mondhatom, a kiváló hangzás sokat hozzátett a kíméletlen zene élményéhez. A doommal megtámogatott death metal, amit doom/death-nek is hívunk, számos formában létezik, köztük egészen dallamos, romantikus hangvételű bandák is játsszák, azonban a Mortiferum a legzordabb ágazatát képviseli ennek a zsánernek. A kiégett földek, kietlen vidékek zenéjét kínálják és élőben nagyon meggyőzően prezentálták.

A portugál Gaerea ázsiója az utóbbi években nőttön nő, miközben soraikban átrendeződések zajlanak. Tavaly egy női taggal bővültek, a holland Sonja Schuringa lépett be a csapatba gitáron, s ugyan a maszkok miatt nem lehetett látni az arcokat, a termet alapján be lehetett őt azonosítani. Azonban a Mortiferum death-mennydörgése után nagy csalódás volt a portugálok szettje. Nemhogy kettőt, de egy gitárt is alig lehetett hallani, olyan színvonal alatti megszólalással állt ki a portugál banda. Ez nálam alá is ásta az egész koncert élvezetét. Néha elkaptam egy-egy témát, de a botrányosan gyenge hangzás miatt nem volt teljes értékű a műsor. Az énekes személyében nem vagyok biztos, de a produkciója meglehetősen zavarba ejtőnek bizonyult. Kimondottan feminin mozgása, kígyózó mozdulatai, kecses karhajlításai elég visszatetszőek voltak. Ha így tud mozogni, akkor így tud, de ettől a lényeg nem változik. Nem beszélve a nagy kommunikációs kirohanásokról, érzelemnyilvánításokról, amelyek egyáltalán nem illenek egy teljesen feketébe öltözött maszkos bandához, ami elvileg black metal lenne. Nem a „kockafejűség” mondatja velem mindezt, hanem az, ahogy nálam lecsapódott a Gaerea koncertje. Kevés olyan eleme volt a fellépésnek, amivel elégedett voltam, így a három zenekar közül a Gaerea teljesített a legrosszabbul.

Aki már látta élőben a Wolves In The Throne Room-ot, nem lepődhetett meg, hogy a színpadon kisebb erdő nőtt ki ágakkal-bogakkal, növényekkel. „A csontjaim a sziklák és gyökerek között nyugodnak majd” (I will lay down my bones among the rocks and roots), szól a zenekar természetközeli ars poeticája, egyben egyik dalcíme, s a Weaver-fivérek zenéje, zenekaruk teljes egészében e természeti misztika jegyében áll – a lemezek, a szövegek, a kiadványok külcsíne, a tagok megjelenése, a koncertek, a komplett vizualitás.

A csapat a tavalyi EP, a Crypt Of Ancestral Knowledge nyitódalával (Beholder To Clan) robbant be a színpadra. Azonnal ismerősek voltak a leplek, a nyakat megvilágító kék fényekkel ellátott gitárok, valamint a brutálisan tiszta megszólalás. Szinte már valószínűtlenül tökéletes volt a megszólalás, s e téren (is) rendkívül erős volt a kontraszt a Gaerea-hoz képest. Minden létező szempontból a maximalizmus jellemezte a Wolves koncertjét: valójában az évek során kiérlelt profizmus és a nagyon erős atmoszferikus jelenlét kettőssége mentén helyezhető el a produkció. Az énekes/gitáros-dobos testvérpár alkotja a zenekar gerincét, akik a másik két taggal együtt masszív egységet képeztek. Élő fellépéseikhez az elementársi erejű szélvész-black metal éppúgy hozzátartozik, mint a természeti miliőt megjelenítő díszletek, és az illatok, füstölők. Már-már egy ősi rítus élményét elevenítette fel a műsor. Ki kell emelnem Cedar Serpent, vagyis Aaron Weaver remek dobolását, intenzív ütős tejesítményét, cin-játékát.

Érdekes megfigyelni, hogy a primordiális/időtlen valóságtapasztalást – amit csak jobb híján hívnék pogánynak – miként menti át egy-egy ilyen zenekar a mába a modern stúdió- és koncerttechnika lehetőségeinek széleskörű felhasználásával. A kettő szimbiózisáról van szó: A zenekar képvisel valamit, esetükben a természet feltehetően általuk vélelmezett határtalanságát, emellett magasztosságát, kaotikus fenségességét, amit remekül fogalmaznak meg az átszellemített black metal eszköztárával, s mindezt a technikai park kiaknázásával tudják kellő súllyal és hatásfokkal megvalósítani. A Wolves In The Throne Room saját ösvényt vágott magának a black visual/natural metal összművészeti területén, s ennek volt kiváló példája ez a koncert.