A rekkenő hőségben jó ötletnek bizonyult a koncertet a tetőteraszon megtartani, sokat jelentett, hogy járt a levegő és nem a hajó katlanjában kellett főni. A tavaly egy újabb kitűnő albumot kiadott Wayfarer előtt egy másik amerikai zenekar, a Dreadnought kapott lehetőséget játékra. A Profound Lore-nál lévő csapatnak hallottam az utóbbi lemezeit, s ugyan a képességeiket nem vonom kétségbe, nem hagytak bennem mély nyomot. Ugyanakkor élőben sokkal jobban meggyőztek, amiben nagy szerepe volt a belőlük áradó dinamizmusnak, vérbő, intenzív előadásmódnak. Mondom ezt annak ellenére, hogy a zene nem gyors, sokkal inkább progresszív ízű, „agyas”, ahol a sokszor szürreálisba hajló elemeknek, hangulatoknak van szerepe, mintsem a konkrét zenei fogódzóknak. 

A csapat, tökéletesen megtestesítve a 21. századi utó-metal valóságát, ezer forrásból merít, amely lemezen kissé soknak tűnik, s ugyan e koncert után sem sikerült memorizálni egyetlen témájukat sem, a doom/prog/experimentális/post-metal kellő erővel tálalva, hol éles, blackes sikolyokkal, hol dallamos énekkel, sőt, olykor még fúvosokkal is színesítve, tartalmas alapozást nyújtott.

A black metal ezer és ezer 21. századi ága között az egyik legizgalmasabb az, amelyben a country világát, a „western” miliőt felidéző zenék hangzását vegyítik a black metal karcosságával, kompromisszummentességével, ami e zabolátlanság mellett azt bizonyítja, hogy a black metal ugyanakkor egy pozitíve nyitott zenei kiindulópont, odafordulás más zenei formák felé. A műfajokat nagyon kocka módon felfogók persze nem tudnak mit kezdeni ezekkel a jelenségekkel, azonban a Wayfarer léte önmagában bizonyítja, hogy mennyire életképes egy effajta szimbiózis. Ráadásul a Colorado-állambeli Denverben székelő kvartett zenéjében több irányzat is teljes összhangban alkotja meg a nagy egészet.

A Wayfarer jó értelemben él az image adta lehetőségekkel. A zenekar úgy képviseli az amerikai valóságot, hogy annak árnyoldalaival is tisztában vannak, miként azokat a lemezeken is leplezetlenül mutatják be. Ugyanakkor ízlésesen jelenítik meg az „amerikaiságot”, amikor a színpadon ugyanolyan fekete (farmer vagy bársony) ingekben, vasalt csizmákban játszanak, kinyilvánítva, hogy az Újvilágból jönnek, annak vérzivataros, tengernyi erőszakkal terhelt világából, aminek ellenben a pozitív aspektusaira igyekeznek fókuszálni: a zenélésre, az ezer forrásból származó dalokra, s az e szerzeményeken keresztül megélt tágasság/határtalanság-érzetre, ami sok jó amerikai zenéből kiérezhető. A Wayfarer lemezeit ez a pozitív aura veszi körül. Shane McCarthy énekes/gitáros és Joe Strong-Truscelli gitáros sokszor nem is riffelt, hanem a black metal cirkalmait darkos, a „denveri hangzás” gótikus countryjának dallamaival szőtte át, miáltal egy egyszerre baljós-végítéletszerű, egyszerre magával ragadó és nagy teret átfogó hangzás született, ahogyan ezt a kitűnő albumokon megtapasztalhattuk.

Még nem láttam élőben a csapatot, s örömmel tapasztaltam, hogy a lemezek hangulata a koncerten hasonló vitalitással érvényesült, s ebben az említett gitárosok mellett a csapat másik felének – Isaac Faulk dobos, Jamie Hansen bőgős/énekes – ugyanakkora szerepe volt. McCarthy és Hansen megosztották egymás között a zömmel extrém énektémákat, de az utóbbi album, az American Gothic vonalát követve, McCarthy néhány énekdallamot is bemutatott. Az olyan tételek, mint a The Thousand Tombs Of Western Promise (sokatmondó cím), a To Enter My House Justified, a False Constellation, vagy A Romance With Violence-ről a The Crimson Rider és a The Iron Horse (Gallows Frontier I-II) élő mementói egy valaha volt világnak, amely tengernyi igazságtalanságból született, és ami máig hordozza magában az átkait, azonban a Wayfarerben az a pozitív, hogy mindezzel szembenézve valami konstruktívat próbálnak kihozni a sorsukból, inkarnációjukból, nemzeti hovatartozásukból. És most már a koncertélmény birtokában mondhatom: nagy sikerrel tették/teszik.

Az említett két legutóbbi album dalai mellett a legvégén – rövid levonulást követően – még elhangzott az Animal Crown a World’s Blood albumról (MacCarthy váratlan húrszakadásával megtoldva).

A denveri zenekar az egyik leginkább kreatív, és jó értelemben példamutató formáció a mezőnyben. A Wayfarer nem egy a milliószámra tenyésző zajos black-alakulat közül, nem a Darkthrone, vagy bármely más alapcsapat követője, sőt, ezektől rettentően nagy távolságra helyezkedik el. Ez a kvartett egy eleven alkotó erő, melynek forrását önnön tapasztalataikból, megéléseikből, országuk történelméből, kulturális örökségükből merítik, és ezt átitatván a kedvelt irányzatokkal – black metal, dark rock, country, folk – egy olyan művészi/zenei társulat születik, amely a múlt véres örvénye mellett valódi értékekből táplálkozik: amilyen mértékben a múltban gyökeredzik a zene, olyannyira teljesen a jelennek szól, a „most” megélésén keresztül él és hat, és, akár egy vad és féktelenségében is megbabonázó folyam, árad és új vidékek meghódítására tör.

M. P.